Egy beteg lány élete... II. rész [amatőr novella] *TheEnd*

Folytatás...

- Mostanában elég sűrűn volt rosszul. Szerintetek valami komoly? - Folytatták a lány kibeszélését.
E közben a tanár úr a terembe küldte a gyerekeket, és rendre utasítva őket elindult a tanáriba, ahol a titkárnőnek szólt, hogy jelezze a szülőknek Shelly állapotát és hol létét. Gabriella, a titkárnő kétségbeesetten tárcsázta a naplóban feltüntetett telefonszámot. Az anyuka munkahelyét ott hagyva kocsiba ült, és azonnal a kórháznál termett, ahol a recepciós nem tudta megmondani, hogy melyik teremben van a keresett személy. A lány anyukája a váróteremben leült, s várt. Eltelt 1 óra és még mindig ott ült, fejét két kezével fogta. Ismét a recepciós hölgyhöz ment, s kiborulva az asztalra csapott. A nővér ijedtében felgurott, de nem értette, hogy hogyan történhetett ilyesmi. Senki nem tudta, hogy miért nincs beírva a könyvbe a lány neve és kórházi termének száma.
Egyszer csak megjelent egy magas, középkorú, fehér köpenyes férfi, aki Shelly édesanyjával szeretett volna beszélni. Sikerült egymásra találnia a doktor úrnak és a kétségbeesett nőnek. Egy rövid beszélgetés után a doktor bekísérte a lányhoz az édesanyját.
Shelly kezéből és orrából lélegeztető gépek álltak ki, eszméletlen állapotban feküdt az ágyon.
- Rendbe jön? - Kérdezte reménykedve a lánya ápolóját, aki bólintott egyet, majd magára hagyta őket. Shelly ébredezni kezdett, s anyját meglátva furcsán körbe nézett, majd kérdezősködni kezdett a történtekről, de választ nem kapott. Pár óra elteltével a lányt haza engedték a kórházból bizonyos feltételekkel. Másnap míg a szülei dolgoztak, ő pedig otthon pihent, ugyan is nem mehetett még iskolába, ismét rosszul érezte magát. Papírt és tollat vett kezébe, s azonnal írni kezdett...
Kora este tájban hazaértek a szülők, de nem találták Shellyt. Mérgesek lettek, mert elment, pedig nem szabadott volna. Találtak egy kis papírt az ágyán, s ez állt benne:

"Az életét végesnek érző farkas is oda megy, ahol bármikor képes lenne meghalni..."

Először kissé furcsán néztek erre az üzenetre, majd az édesanya szemei hírtelen tágra nyíltak. Felkapta a slusszkulcsot az asztalról s kirontott az ajtón. A férfi szótlanul rohant utána, ő még akkor sem értett semmit.

...[esemény átlépés]...

Pár nap elteltével az egész osztály ott állt talpig feketében. Sőt, egy egész nagy tömeg gyűlt össze az erdőben, mindenki sötét öltözetben. Fekete koporsó, néhány koszorú, s vörös szallagok virítottak a tisztáson, melyet körbe álltak az emberek. A pap magában imádkozott az eltávozott lélek békéjéért. Az édesanya végig nézett a megjelent rokonok és barátok arcán, mindenki sírt. Könnyeik záporként hullottak a koporsóra és a kezükben tartott csokrokra... A nap sem sütött, az eső sem esett...

...[Visszaemlékezés a történtekre]...

Az autó a lehető leggyorsabban száguldott, majd hangos fékcsikorgással megállt egy nagy sötét erdő mellett. A férfi ekkor értette meg, hogy miért jöttek ide. Kiszálltak a kocsiból, majd elkezdtek befelé sétálni az erdőbe. Nem kellett sokat menniük, hiszen Shelly nagyon gyenge volt már, nem jutott messzire. Mikor megtalálták a lányt, a nő már zokogott. Nem volt légzése, csak egy újabb üzenet a test mellett.

"Ha ezt a levelet olvassátok, biztosan bekövetkezett a megérzésem. Már a suliban tudtam, hogy haldoklom. Bocsássatok meg nekem, de nem mondhattam meg. Bocsássatok meg mindenért! Arra kérlek titeket, hogy minden barátomat hívjátok el a temetésre. Megtennétek? Köszönöm... A cuccaimat nyugodtan adjátok el, vagy csináljatok velük, amit csak akartok a műveimet kivéve. Kérlek, azokat tartsátok meg, és ne adjátok senkinek! Köszönöm. Hálás vagyok nektek ezért a 14 évemért, amit leélhettem. Nem egy hosszú idő, de azt hiszem, arra elég volt, hogy belekóstolhassak az életbe. Éltem a lehetőséggel, megkóstoltam, de nem ízlett. Nem önszántamból dobtam el magamtól a létet, de ha már így alakult.. Nem bánom! Még egyszer köszönök mindent, és kérlek ne sírjatok, a temetésemre pedig virágot ne hozzatok! Ne hozzon senki semmit! Csak jelenjetek meg, nekem ennyi bőven elég! Köszönöm...
Viszlát élet! Szeretettel: Shelly."

Az édesanya hangosan sírva olvasta el a levelet, majd a lány minden elérhető barátját értesítette. Az élettelen, aránylag már kihűlt testet a férfi vitte ki az erdőből. A temetést Shelly halálának helyszínén tartották. Így ért véget egy beteg lány élete...

Egy beteg lány élete... I. rész [amatőr novella]

*huh-huh-huh..* Erősen lihegve ült a homokban Shelly. Koszos, kipirosodott arcán végig folyt az izzadság, Kapkodta a levegőt, törölgette nedves homlokát, s nézett maga elé. A többi gyerek távol állt tőle, s két szusszanás között jó ízűeket nevettek a testnevelés tanár viccein. Egymást kérdezgették arról, ki, hány kört futott a mért 12 perc alatt. A földön szenvedő lányt is megkérdezték, de ő nem felelt. Nem bírt. A gyerekek megvetve tekintettek rá, de az egyik lány odament, s kezét nyújtva felsegítette a földről osztálytársát, aki egy percig sem bírta két lábon, összeesett. Ekkor már a tanár úr is felfigyelt rá. A diákok összesúgtak:
- Mi lehet a baja? -
- Szerintetek súlyos? -
- Áhh..Biztosan csak szimulál! Feltűnési viszketegsége van, és ezzel akarja felhívni magára a figyelmet! - Mondta egy fiú az osztályból, undorral nézve a lányt, kinek ekkor hirtelen megállt a légzése.
- Gyorsan! Hívja valaki a mentőket! - Üvöltötte idegesen a tanár úr. Felkapta a lány testét s vitte az iskola bejáratához. Már messziről hallatszott a sziréna, gyorsan megérkeztek...
A gyerekek bután nézték az egyen ruhás embereket, amint a lányt egy hordágyra fektették s betették a kocsiba. Az autó vörösen villogva, hangosan üvöltve száguldott el.

Előzmények:
Egy teljesen átlagos nap volt egy általános iskolában. Az egyik 8.-os osztály első órája tesi volt, a tanár úr pedig kivitte őket az udvarra.
- Gyerekek, ma cooper-t futunk. Lemérem, hogy 12 perc alatt hány kört tudtok lefutni. Ez alatt folyamatosan futnotok kell, sétálni lehet, de megállni TILOS! Már tavaly is csináltatok ilyet, semmi újdonság sincsen. Rajthoz! - Szólt a testnevelés tanár az óra kezdetekor. Shelly nem akart futni, mert nem volt felszerelése, és nem érezte jól magát. Fájt a feje és szédült, elég gyakori volt akkor neki ez jelenség, és senki sem tudta, hogy mitől van. Futás közben nagyon elkezdett szédülni, s 11 percnél összeesett, majd a foci pályát körülvevő vas rudak egyikébe kapaszkodott, s mély lihegésbe kezdett...

Shelly egy teljesen átlagos lány, kicsit furcsa és extrém külsővel, amiért nem szeretik az osztálytársai, ugyanis túlságosan kitűnik a sorból. Fekete, egyenes haja válláig ér, aránylag karcsú testét végig fekete göncök fedik. Ajkában testékszer ékeskedik.Róla szól e történet...

teljes összezavarodottság...

nem tudom hogy mivan vele... teljesen ki vagyok. egy csomó dolgot tudatomon kívül csinálok -sokszor meg is bánom- és mikor már megtettem, akkor veszem észre, hogy mitcsinálok O.o
kikészültem a sulitól és a családomtól, a barátaimtól... és még sorolhatnám, de azt hiszem ez is bőven elég a mostani állapotom eléréséhez. Az életem most köbö olyan, mint amikor sétálsz, de nem az úton, hanem egy járatlan mezőn. Elnézel a távolba, de sehol nem látsz semmit, a jövőd egyenlő a nullával. néha jön egy-egy dombocska, mikor jó kedved van, mikor azt hiszed a csúcsra érve már ott lesz a jövőd, s látni fogod, hogy már nincs messze. de ahogy felérsz látod, hogy a mező tovább folytatódik, a messzeségben még mindig sehol nincs semmi. olykor-olykor viszont jön egy mély pont, pl: gödörbe esel, és nem tudsz kimászni. azt hiszem ezt értem el most, tehát találnom kell valami kiutat. vagy itt a mélyben halok meg...
mint mondtam, sok dolgot tudat alatt csinálok. amit ahhoz tudnék hasonlítani, mint mikor részeg vagy, azt sem tudod hol vagy, mit csinálsz, csak mikor megtetted, akkor térsz észhez, nem emlékszel semmire, úgy mesélik el neked, hogy 'ezt' és 'ezt' csináltad, és jajjj, itt jön a pofára esés. meg jön a másnaposság, a szégyenkezés attól amit tettél. meg a következmények... azok a legfájdalmasabbak az egészben.
most a fő részegséget a suli okozza. ott a 'gyerekek'... háátt... mikor basztatnak ezerrel, azt hasonlítanám ahhoz, mikor részegre iszod magad, és elborul az agyad.

Velem is ez történt. az iskola kapuján belépve a légzésem nehéz lesz, a szeretet belőlem csak úgy kiszáll, szimpla gyűlölet marad bennem, és teljes átváltozáson megyek keresztül úgymond, amikor bemegyek. azalatt a két lépés alatt, mintha teljesen más emberré változnék. egy érzéstelen, bunkó lénnyé. hétfőn ugyan ez volt, mint minden nap. majd 2.- 3.órán (ének) basztatni kezdtek. pl a mögöttem ülő srác rugdosni kezdte a székemet, de úgy, hogy ha nincs előttem a pad, tuti pofára esek. Ez mindenkinek nagyon tetszett, jót röhögtek azon, ahogy magamban dühöngtem. utánna elkezdtek dobálni, akkor már szóltam, h fejezzék be. csak azért is folytatták. kezdett elborulni az agyam (*kezd hatni a pia*) és üvöltöttem, ezzel feszültséget szoktam levezetni. folytatták egyre durvábban. már káromkodtam és üvöltöttem. utánna még oltogatni kezdtek, meg bizonyos jelzőkkel illetni amit semmi féle képpen nem tudok eltűrni, és ekkor jött el az a bizonyos pont. (*totál részegedés*) totálisan elborult az agyam, mert összegyűlt minden, amit az elmúlt másfél évben kaptam tőlük, meg mindenkitől. mondhatni betelt a pohár, az agresszió eltakarta a szemem, fogalmam sem votl mitcsinálok. telitorokból üvöltöttem, kurva anyáztam, satöbbi. elkezdtem kaparni a kezem, és csak akkor eszméltem fel, mikor már vérzett. még mindig látszik. nem fájt, nem éreztem, csak meglepődtem magamtól. akkor még egyre durvább beszólásaik voltak. Még ki sem csöngettek az óráról, de én felpattantam és kimentem a teremből az ajtót magam mögött hangosan bebaszva. kirontottam az iskola ajtaján, majd a kapun kívül álltam meg és ültem le a kőre. egyszál pólóban voltam, hideg volt. ekkor eszméltem fel, hogy jézusom, megint mit csinálok. nagyon mélyen lélegeztem, és felmentem a terembe, mikor felértem az osztály közepén annyira megszédültem, hogy térdre borultam. az arcomat takartam, de láttam, hogy az osztályból néhány normálisabb gyerek, odajött letérdelt, majd kérdezgették, hogy jól vagyok-e, vagy nem-e sírok. de csak hajtogattam, hogy hagyjanak.

ohh... tudnék mit írni még arról a napról, de azt hiszem így is hosszú bejegyzsé lett ebből >.<
aki elolvasta végig, az hagyjon már egy komot^^

Amnesia - Váratlan fordulat (VI.rész-utolsó) /amatőr novella/

Atley hírtelen, néma lépéssel ott termett szorosan Cortez mellett. Kezébe nyomta a könyvet, amely az élet minden titkát magában rejtette. Mindennél többet ért most ez nekünk. Ati rögtön bújni kezdte a poros lapok rejtelmei, mire felemelte fejét, a titokzatos mágia tanár már nem volt ott. Nyomtalanul eltűnt egy szempillantás alatt. Nagy szemekkel néztem körbe, hírtelen mindenki eltűnt, csak Ati állt velem szemben. Szemeim tágan meredtek a messzeségbe, az égre, a sötétségbe. A szőke fiú elszántan kezdett hozzá a leírtak alapján a természet feletti használatához. Mormolni kezdett mély hangon, fogalmam sem volt mit, nem értettem, csak figyeltem őt. Egy pillanat alatt hatalmas szél keletkezett, hajunkat az égbe emelte, ruhánk is lobogott. A leveleket ezer felé fújta, körbe-körbe kezdett száguldozni a szél körülöttem, de úgy éreztem, hogy valami nem stimmelt. Valami nagyon nem jó, ebben biztos voltam.
Minden elhomályosodott körülöttem, forogni kezdtem a szél hihetetlen sebességével, s csak néha egy-egy pillanatra láttam a fiút. Ingerültség, félelem, reszketés... Ezeket éreztem a levegőben keringeni. Nem tudtam ki érzései voltak.. Enyém, vagy Cortez-é, de nagyon erősek voltak. Pillanatképeimben egy idő után újra megjelentek az eltűnt arcok.. Elsőnek Évit pillantottam meg Attila mellett. Utánna Zed rémült arca meredt rám, s két ismeretlen fiú, akik ismerősek voltak, szintén ott álltak. A mágia mester nem jött vissza. A szél zaja, és a távolság ellenére tisztán hallottam, ahogy sugdostak egymás fülébe. A két fiú neve Laci és Beni volt. Tudtam, hogy ismerem őket, de csak ugyan nem emlékeztem tisztán rájuk, mint a többiekre. Hogyan kerülhettek ide? Ilyen szimpla kérdések jártak a fejemben, azzal nem is törődve, hogy velem mi is történik éppen. Angel arca elsápadt, mindenki rettegett. Ennyit láttam belőlük, nagyon gyors volt a sebesség, nagyon szédültem. Vágások jelentek meg a testemen, vérem a levegőbe fröccsent. Mintha kések lettek volna a forgószél közepében. Egyre több, nagyon fájtak. Szemeim könnyel teltek, majd végig folytak arcomon is. A fájdalom teljesen átjárta a testem, remegtem. Kétségbeesetten próbáltam kiabálni:
~Eléééég!~ Sírva üvöltöttem, de nem hallották. A hangok beszűrődtek, de ki már nem jutottak a szélpáncélon. Talán nem is láttak engem.
Egyre több vért vesztettem, már annyira szédültem, az ájulás határán voltam. Elvesztettem az eszméletemet, majd hírtelen azon eszméltem magam, hogy Zed mögött állok, s azt figyelem ahogy a sebes levegő tornádóként kapaszkodik az égbe, közepében a testem forog. Rátettem kezem Zed vállára, majd fülébe suttogva kérdeztem mi történik. Semmi reakció, mint ha ott sem lettem volna. Nagyon meglepődve Cortez mögé álltam, majd üvöltöttem neki, hogy hagyja abba, ez fáj nekem, de ő sem reagált, csak csinálta amit elkezdett. Már nagyon eldurvult a helyzet, semmit nem értettem. Oda léptem Évi hátához, majd elé álltam, s a szemébe néztem. Ő nem nézett rám. Ekkor felmerült bennem, hogy talán itt sem vagyok. Meghaltam?! Kétségbe esetten kapálóztam a rémült arcok előtt, de senki sem vett észre. Egyszer csak egy tekintet rám vetődött. Laci? Kérdeztem halkan, majd oda lépett hozzám, s kérdezett valamit, de annyira hadart, hogy nem értettem egy szavát sem. A többiek rá néztek hírtelen, majd kérdezték kihez beszél?!
Rájöttem...Rájöttem, már csak a lelkem él, és Laci látja a lelkeket. Kezét Ati vállára rakta, majd annyit mondott nagyokat pislogva rám, hogy -állj!- . Cortez nem értette mi van, csak ijedtében ejtette el a könyvet, ami becsukódott. Abban a pillanatban a szél elillant, minden a földre hullott. A levelek, a por, és a testem is... Mind annyian oda rohantak, csak Laci nézett engem továbbra is nagyra tárult szemekkel. Ő is megértette, amit én, majd elmagyarázta a többieknek. Mind annyian elbúcsúztak tőlem, ekkor megjelent Atley. Utoljára láttam a mesterem, utoljára mindannyiukat. A mesterem elmondta, hogy ott volt a hiba, hogy Ati nem szeret. Ahogy befejezte mondatát, megjelent előttem egy hatalmas fénykapu. Átléptem rajta, s nem láttam soha viszont semelyiküket...


Amnesia - Váratlan fordulat (VI.rész-utolsó) /amatőr novella/
és ez itt a befejezés. nem éppen így terveztem, de azt hiszem teljesen jó ez így ^^
nem tökéletes, de ha az lenne, már nem lenne benne semmi különleges.

Amnesia - Újabb emlékek... (V.rész) /amatőr novella/

Zoli,Évi,Ati és én kimentünk a szoba ajtón, le a lépcsőn, s már az ajtónál álltunk, mikor ránéztem édesanyám könnyes szemeire. Ekkor odamentem hozzá, majd egy könnyed csókot leheltem homlokára. Mire feleszmélt, mi már a bejárat túloldalán voltunk. Négyen sétáltunk a kellemesen hűvös időben. Egymás mellett, az egész utat elfoglaltuk. A fejemet folyamatosan forgattam, fogalmam sem volt arról, hogy hol lehetek. Az idegen házak, utak... Teljesen kiborultam.
~ Hol vagyunk? ~ Értetlenkedtem a furcsa helyet kémlelve.
~Nem ismered fel? Ezen a környéken laksz. Bár nem itt születtél.~ Mondogatta Angel.
~És hová is megyünk?~ Kérdeztem vissza rögtön. Évi és Attila egymásra néztek, Zoli pedig rám vetette tekintetét. Meglepődtem, de a válasz nem érkezett meg. Sugdolózni kezdtek Atiék, mi meg Zeddel figyeltük őket, mert egyikünk sem értett semmit. Angel bólintott a szőke fiúnak, majd felénk fordult. Elkapta Zoli csuklóját, majd húzni kezdte maga után. Hátrafelé mentek, én meg csak álltam. Ati odalépett hozzám, majd mélyen a szemembe nézett, de egy szót sem szólt. Úgy egy perc után már nem bírtam a kínos csendet, s megszólaltam:
~Tehát hova megyünk?~ Kérdően, szelíd hangon, ezzel áttörve a némaság jég falát. Még most sem mondott semmit, csak biccentett a fejével, azt hiszem azt akarta, hogy menjek utánna, mert el is indult előre. Hátra néztem még a két elvonult barát után, de ők csak álltak, beszélgettek halkan, majd ők is bólintottak, hogy menjek. Megindultam a gyors léptekkel haladó fiú után, s már kicsit ingerült voltam, mivel semmit sem értettem.
~Most már elmondod hova megyünk? És Éviék?~ Emeltem fel a hangom. Cortez halál nyugodt tekintete hírtelen vetemedett rám.
~Bemutatok neked valakit, akire lehet, hogy nem emlékszel, ezért sem mesélt róla Évi neked, de ő is ott volt azon a bizonyos estén.~ Hadarta el a már előre végiggondolt mondatát. Hírtelen megtorpant, én is megálltam. Egy óriási háznál álltunk meg, ahonnan csak úgy száguldoztak kifelé a negatív energiák. Ati csengetett, és nem sokra rá ki is tárult előttünk a hatalmas kapu. Egy elég különös megjelenésű, körülbelül Cortez korabeli srác fogadott minket.
~Gyertek be!~ Dörmögte kissé mély hangon, majd hátat fordított, és elindult befelé. Attila utánna, engem pedig karomnál fogva invitált be a különös udvarra. Ati elmesélt neki mindent, ami azóta történt, hogy felébredtem és ők ott voltak. A fiú rám nézett, elég csúnyán, majd megkérdezte
~Tudod ki vagyok?~
~Nem~ Feletem, közben egy kis pír ült ki arcomra.
~Atley a nevem.~ Bemutatkozott, majd megrázta hosszú, barna haját, amely dúsan omlott arca elé. Annyit láttam belőle, hogy mosolyog. Ettől kicsit megnyugodtam, majd mondtam, hogy örülök neki. Elmesélték, hogy igazából részben tőle tanultam a mágiát, csak annyira kevésnek tarottam azt a sok tudást, amit rövid időn belül elsajátítottam, hogy megpróbáltam a netről segítséget kérni. Elmagyarázták, hogy ez mekkora hiba volt. Beszélgettünk, egyre többet tudtam meg a múltamról. Talán egy-két óra elteltével el is indultunk. Ismét csak ketten maradtunk, némán sétáltunk egymás mellett.Már nem érdekelt hova megyünk, bíztam a fiúban.
~Szóval...Mi is történt köztünk?~ Törtem meg ismét a csendet, kicsit elpirulva. Gondoltam, mivel csak ketten vagyunk, már nem lesz annyira ideges és elmeséli. Jól gondoltam.
~Miután megismertelek, nagyon megtetszettél. Hogy úgy fogalmazzak, megszereztelek magamnak, ami egy csúnya kihívás volt a legjobb barátommal, Zolival. Együtt voltunk.. Nem is tudom már pontosan mennyi ideig, de legyen elég annyi, hogy már vége van.
~De miért?~Szavaim követték rögtön az övéit.
Némán ment tovább, semmit sem szólt. Arra gondoltam, hogy talán ettől félhet. Nem tudja, hogy miért történt. Vagy csak szégyenli?! Nem tudom, de csak ez járt a fejemben. Hírtelen egy erdőhöz értünk, ahol már Zed és Angel várt ránk. A hely úgy nézett ki, mintha leégett volna. A fák korhadásnak indultak, a fű sok helyen elvolt száradva, néhol fekete volt, vagy teljesen el is tűnt, csak homok volt a helyén. A bokrokról eltűntek a levelek, ágaik is elég gyengék, vékonyak voltak. Felnéztem az égre, teljes sötétség borult ránk pár perc alatt. Oda sétáltam a szörnyű tisztásra. Éviékhez tartottam, de ahogy hozzáértem véletlen egy fához, az egész testem összerezzent, térdre hulltam. Iszonyatos fejfájás lett urrá rajtam, valami tombolt bennem, talán kiakart törni, de nem hagytam. Térdeltem a ritkás fűben, mindenki nagy szemekkel figyelt. Zoli rögtön oda akart jönni hozzám, de Angel visszafogta.
~Hagyd! Várjunk egy kicsit...~ Suttogta halkan, miközben két karjával hátulról fogta az elszánt fiút. Rémült arcok meredtek rám, majd hírtelen eltűnt mind. Durva képek tárultak elém, melyek ismerősek voltak, talán Éva sztorijából. Hírtelen nyugodság, minden visszatért, a régi lett, és a fejfájás is elillant, akár egy hűs szellő.
~Jól vagy?~ Megint az a furcsa, mély hang. Pislogni keztem, majd észrevettem, hogy miközben emlékképek tárultak elém, megérkezett Atley is. Egy nagy, vastag, poros könyv volt a kezében.
~Igen jól vagyok.~ Válaszoltam kicsit meglepetten. Felálltam a földről, majd leporoltam magam. Atley elkezdte magyarázni, hogy ebben a könyvben van egy olyan varázsige, amely visszatéríti minden emlékemet, érzésemet. Ez a mágia képes arra, hogy minden eddigi érzelmemet visszaadja nekem, mint jogos tulajdonosának. Mindannyian megörültünk. Ekkor a nagy örömet földbe tiporva elmagyarázta, hogy csak is egy olyan ember képes használni a mágiát, aki engem igazán, szívből szeret. Évi előre lépett, szerinte ez csak természetes. Majd Atley ismét rontott a helyzeten, és mondta, hogy nem barátságból, hanem szerelemből kell szeretni az illetőt. Minden tekintet Cortezre szegeződött. Csak az enyém nem.
~Rá ne nézzetek, ő már nem szeret engem.~ Jelentettem ki teljes nyugodtsággal.
~Próbáljuk meg!~ Szólt kicsit botladozó hangon Ati.
Tudtam, hogy szerelemből már nem szeret, csak barátságból akarja megpróbálni, de féltem, hogy ebből még baj lesz...


Amnesia - Újabb emlékek... (V.rész) /amatőr novella/
hibákat kéretik elnézni, valóság alap a lehető legminimálisabb xD

Amnesia - Indulásra készen (IV.rész) /amatőr novella/

Cortez odalépett hozzám, majd leült az ágy szélére. Kezét a kezemre tette, majd így szólt:
~Mire emlékszel? ~ Majd elmosolyodott. Bambulásomból felkapva a fejemet, erősen gondolkodni kezdtem. Csak az járt a fejemben, hogy mi lehetett a célom a varázslással. Ha már ennyit szenvedtem érte, reméltem, hogy sikerült. Ahogy végig néztem a körülöttem álló, ülő embereken, nem feleltem a kérdésre. Bennem rekedt a szó. Pedig mindenki nagyon figyelt, és várta a válaszomat, de én csak néztem rájuk értetlenül.
~Tudom, hogy ismerlek titeket, de... mégis hogyan? Honnan? ~ Kérdeztem vissza mindenki nagy meglepődésére. Zed nagyon nagyot mosolygott. Évi nevetésbe is kezdett, de Ati lehajtotta a fejét, haja arcába ömlött. Mintha szégyellte volna, vagy is nem tudom.
~Évi, kérlek te mesélj először!~ Mosolyogtam a gyönyörű lányra vetve tekintetem. Először csodálkozott, hogy miért pont ő.
~Háát, az még régen..- kezdett bele kissé zavarodottan - Hugom által történt, hogy megismertelek. Egyik nap.. - már határozottan folytatta - Ketten hazajöttetek, és együtt tévéztünk. Attól a naptól nagyon jóban vagyunk. ~ Kis megkönnyebbüléssel, és örömmel arcán mesélte.
~Ő hol van most? ~ Kiváncsiskodtam, hogy minnél többet tudjak. De nem érkezett válasz, csak egy vállvonás.
~Zoli! Te jössz!~ Szakítottam meg a csendet.
~Háát.. az egy nem túl régi, nem túl izgalmas történet. Biztos érdekel?~ Mielőtt válaszolhattam volna, folytatta is. ~ Évi által ismerlek, ő mutatott be nekünk, a mi családunknak.
~Hát te Ati?~ Folytattam a kört, szünet nélkül.
~Őőőő...Én is úgy ismertelek meg mint Zoli.~ Mondta kicsit feszülten. Nem értettem mi van vele.
~Mitől vagy ilyen ideges?~ Néztem rá kérdően.
~Csak nem meri elmondani, hogy együtt voltatok, de már vége~ Szólt hírtelen Évi, majd mosolyogva a plafont nézte. Nem akart Cortezre nézni, amit meg is értettem.
~Valóban?- Kérdeztem én elég jó kedvvel - Tehát akkor nem volt rossz ízlésem. ~ Majd elnevettem magam. Mindenki önfeledt kacagásba kezdett, csak Attila arcán láccódott közben némi kínosság. Kihúztam a mancsomat keze alól, majd átöleltem. Nem tudom mit akartam vele elérni, de hamar elengedtem, majd kimásztam a paplan alól. Átmentem a másik szobába, az ajtót becsuktam magam mögött. Pár perccel később vissza is mentem, de már nem alvósruha volt rajtam. Egy szekrényből kivettem minden ruhát megnézni, hogy milyen ruhák vannak itthon, majd észrevettem, hogy majdnem mind fekete. Volt néhány piros, de nem sok. Tehát megjelentem korom sötét kinézettel, arcomat is rendbe tettem, majd mindenki nagyon furcsán nézett rám.
~Hát te?~ Értetlenkedett Zoli.
~Indulhatunk? ~ Kérdeztem vissza, közben végig néztem a meglepődött arcokon, s széles vigyorral arcomon közelebb mentem.
~Mégis hova akarsz menni kicsim?~ Kérdezte Angel. Szemeim kicsit kikerekedtek, majd nyugodt, arcarebbenés nélkül mondtam, hogy oda szeretnék menni, ahol történt az a bizonyos balesetem. Talán majd eszembe jut néhány dolog, amire nagyon kíváncsi vagyok. Csak erre tudtam gondolni.
~Menjünk!~ Szólt fel Ati, mostmár kicsit megnyugodva.~ Majd én megmutatom hol van~ Mosolygott rám. Közben tekintete azt sugározta, hogy fél. De nem tudom, mitől. Ezt is ki szeretném deríteni.



Amnesia - Indulásra készen (IV.rész) /amatőr novella/
a folytatásban kiderül, hogy miért volt ennyire zavarban Ati, és új szereplővel ismerkedünk meg:)
sry, de nincs átellenrőrizve, nézzétek el a hibákat:D

Amnesia - Előzmények (III.rész) /amatőr novella/

Folytatás...

Épp befejeztem mondandóm, mikor kopogást hallok. Mi lehet ez? Fogalmam sem volt, de anyu elindult a kopogás forrásának az irányába. Közben Angel felém fordult, s mesélni kezdte a történteket:

~ Nos.. Nem is tudom, hol kezdjem, ez egy elég kínos sztori. Elkezdtél mágiát tanulni.. a netről. Atival mondtuk, hogy az nem túl jó ötlet, de annyira megmakacsoltad magad, hogy esélyünk nem volt róla lebeszélni. Kicsit még titkolóztál is, mert nem akartad el mondani, hogy mi terved van ezzel, csak azt mondtad, hogy ha nem sikerül, vagy meg sem próbálod, akkor inkább felakasztod magad. Mivel túl komolynak tűntél, és aggódtunk miattad, veled mentünk. Egy erdőbe vittél minket este, olyan tizenegy óra táján. Egyre jobban furcsálltuk a dolgaidat, de nem hagytunk magadra, féltettünk. Elővettél egy nagy, vastag könyvet, valami mágiás könyv volt, de nem tudtuk mi van benne, azt mondtad te csináltad, felszentelted, ezért nem tudhatjuk mit tartalmaz. Belenyugodtunk és vártunk. Köröket kezdtél el rajzolni a homokba, mindenféle furcsa dolgokat mondtál közbe, amiből örültünk, ha minden másodikat értettünk. Én leültem a köreidtől kábé másfél-két méterre, és szokás szerinte neki álltam novellát irkálni. Olyan ihletet adtál, hogy fantasztikus történet sikeredett belőle. Ati egy kőoszlopnak támaszkodva figyelte, milyen lelkes, milyen elszánt vagy, és mosolyogva nézte a dolgokat. Viszont hírtelen egy óriási fénysugár tőrt fel a földből körülötted, és ami a közeledbe volt, mindent hátra taszított. Én csak felborultam, de Atit az erőd úgy fellökte, hogy kifordult az oszloptól, és 1 métert repült hátra. Akkor már tényleg nagyon aggódtunk. Te viszont.. őrült mosollyal az arcodon elkezdtél a magasba emelkedni, szemeid mintha lángoltak volna, körülötted pedig nagy szél támadt. Akár csak egy helikopter. - egy rövid nevetés félbeszakította. - És itt jött a durva rész, elkezdtél pörögni a levegőben, a földtől úgy 5-10 centire. Egyre gyorsabban forogtál, majd valamilyen mágia lehetett, nem tudom, de valami olyan szinten földhöz vágott, hogy hallottuk roppanni minden porcikád. Kétségbeestem, és rohanni kezdtem feléd. Attila is föl tápászkodott, és odarohant hozzád. Te viszont eszméletlenül feküdtél, és semmire sem reagáltál. Gyorsan hazahoztunk, és mondtuk h eltört minden csontod, de megnézte a doktor, és megmondta, hogy minden egyes porcikád egészséges, meg sincs repedve egy sem.Eléggé furcsálltuk, de örültünk neki~

Mosolyodott el a történet végére érve. Én nagy szemekkel nézek, ugyanis semmire sem emlékszem az egészből, egyáltalán nem.
Hírtelen nyílik a szoba ajtó, bejön anya, és csak ennyit mondd:
~Nem csak ők ketten vannak..~ Ezzel hátat fordított és kiment. Mögötte megjelent egy fiú, akinek szintén elég ismerős arca volt. A nevét viszont neki sem tudtam. Ki ő? Gondolkodtam, majd amikor szótlanul odajött és megölelt, majd a fülembe, súgta, hogy mennyire sajnálja, hogy nem jött előbb, akkor kaptam észbe,
~ Zed! ~ Kiáltottam fel, teljesen tudatomon kívül.
~ Igen? ~ ugrott fel meglepetten. ~ Itvagyok. Mondajd!
~ Örülök, hogy itt vagy. Köszönöm! ~ Válaszoltam halkan, majd erősen magamhoz szorítottam, alig bírtam elengedni. Öröm könnyekkel telt a szemem, és végre elmosolyodtam...

Amnesia - Előzmények (III.rész) /amatőr novella/

Amnesia - Az igaz barátok (II.rész) /amatőr novella/

Folytatás...

Egy percre erősen karjai közé zárt, éreztem hátamra hulló könycseppei nehézségét, átéreztem vele minden fájdalmát. Talán tényleg ő az...
Megragadta karomat, majd odahúzott a dokinak öltözött férfihez. Beszéltek hozzám, láttam, hogy mozog a szájuk, de egy szót sem hallottam, minden megszűnt körülöttem. Először a hangok tűntek el, majd a látásom is elsötétedett. Térdhajlatom elengedett, összezuhantam.
Mikor ismét felébredtem, megint abban a furcsa ágyban találtam magam, de most emberek áltak körül. Nem is tudom, olyan soknak tűntek, de mégis kevesen voltak. Két ismert arc állt az ágyam jobb oldalán. Nevük sehogy sem jutott eszembe, de tudtam, ismerem őket. Egy fekete hajú, gyönyörű lány, aki rám mosolygott, közben láttam kivillanó vámpír fogait. Erről eszembe jutott egy név, Angel. Biztosan ő az. Szorosan mellette pedig egy fiú volt. Egy szőke, közép magas fiú. Ahogy mélyen a szemembe nézett, az ő neve is bevillant: Cortez.
A bal oldalamon álltak a szülők, az ágy végében pedig az orvos.
Hírtelen felültem az ágyból, majd Angel nyakába csimpaszkodtam két kezemmel, s erősem szorítottam. Mindenki nagyon furcsán nézett.
~Emlékszel Évire?~ Kérdezte csodálkozó hangon édesanyám, majd mindenki némán, meglepetten figyelte a válaszomat. Ekkora jutott eszembe, hogy Angel a beceneve, Évinek hívják.
~Igen...~ Feleltem halkan, majd óvatosan kimásztam az ágyból, hogy elérjem Corezt is, aztán őt is megöleltem. Szemeimbe könny szökött. ~ Ők ketten..Csak ők ketten.. Ők voltak azok, akik emlékeznek rám, akik szeretnek engem, akik nem hagyna cserben. Senki más nincs itt, akit én valaha is barátnak tartottam. De ők ketten igen. És nekem csak ez számít.~ Magyarázkodtam lehajtott fejjel.
~ Úgy tűnik lassan visszatér az emlékezete. Idővel minden eszébe fog jutni, de ezt segíteni kell azzal, hogy minnél több dolgot elmondanak neki arról, amire nem emlékszik még. ~ Szólt az orvos, majd egy kedves mosollyal kiment a szobából.
~ Emlékszel a nevemre? ~ Kérdezte tőlem Cortez kíváncsian. Elpirultam, mert tudtam, hogy ez nem a keresztneve. Bajban voltam, nem tudtam mit mondjak.
~ Cortez.. ~ Suttogtam félénk hangon. Rám molyogott, majd kiegészítette: ~ Kovács Attila Cortez. ~
Már mindenki mosolygott, csak én nem. Angel felé fordultam, majd felemeltem a fejem.
~ Emily? ~ *szünet* ~ Ő kicsoda? ~ Kérdeztem kicsit ostoba pillantásokkal.
~ A hugom... ~ Nevetett fenhangon ~ Amúgy Zsófi ~ Fejezte be a mondatát.
Nem emlékszem az arcára, se semmire vele kapcsolatban, csak a nevére emlékeztem. De mostmár tényleg tudni akarom mi történt.
~ Kérlek... mondjátok el mi történt! ~ Kértem a körülöttem álló személyeket. Szinte megölt a kíváncsiság.

Amnesia - Az igaz barátok (II.rész) /amatőr novella/

maybe..just lovemissing

fáj.. sokszor fáj amit velem tesznek az emberek. holott lehet jogosan teszik, lehet hogy ezt érdemlem, de nem tudom elfogadni, vagy csak megérteni. nem tudom, de annyira üresnek érzem magam belülről...:/
egyetlen szám tartja bennem a lelket jelenleg, ami nem más mint: Sing sing - Valamiben hinni kell
Teljesen elhanyagoltnak érzem magam, és sajnos pont olyan embereknek panaszkodok, akik nem azt érdemlik h velem kelljen lelkizniük. Életvidám emberek, akiknek mindig vidámnak kéne lenniük. Miért nem hagyom őket? Saját magamat kikészítem.
a legrosszabb mostanában, hogy totál elhanyagoltnak érzem magam. az emberek akiket barátnak nevezek/neveztem, mind szarnak rám. a telefont nem emelnék fel miattam, msnen is basznak rámírni. talán túl megerőltető, vagy túl unalmas ember vagyok, nem tudom, de kib*szott szar érzés. Azt sem tudják mivan velem, talán már évek óta, de mégsem írnak. leszarnak. Talán az se tűnne fel nekik ha meghalnék.
mikor ők eszembe jutnak egy szorító érzés fogja el a szívemet, és nagyon fáj. ha a barát szó eszembe jut, már attól kiráz a hideg. talán érthető, talán nem. rosszul vagyok magamtól. tényleg egy senki vagyok. és erre végre ráébresztenek a kedves barátaim. KÖSZÖNET NEKIK ÉRTE:)
ezért szeretek én mindekit(L)
Talán... csak szeretethiány

Amnesia - Szülők (I.rész) /amatőr novella/

Egy furcsa reggelen sutyorgásra ébredtem. Szemeimet tágra nyitottam, majd egy körbenézéssel állapítottam meg, hogy idegen a szoba, az ágy, ahol fekszem. Egy hófehér szoba, minden világos színű. Fehér lepedő volt alattam, fehér paplannal gondosan betakargatva feküdtem.A szoba falára színes, nagy virágok voltak festve. Bizonyára egy esztétikus, fiatal leányzó szobája lehetett. Lehúztam magamról a takarót, s kimásztam az ágyból. Egy papucs volt ott, nem tudom kinek rakhatták oda, de pontosan ráillett a lábamra, hát belebújtam. Ahogy lábra álltam, megreccsent alattam a padló, majd minden lépésnél olyan hangot adott ki.
~Felébredt! Gyorsan! ~ Jött a suttogó, ideges felszólítás a másik szobából. Az ajtó alatti résen jöhetett be a hang, majd a lépések zaja. Hírtelen kitárul a fehér szoba fehér ajtaja, és egy felnőtt nő lépett be, mögötte egy magas, fiatal férfi.
~Szia, látom felébredtél, jólvagy? Hogy történt? Mesélj el mindent azonnal!~ Támadt rám az ismeretlen hölgy.Én meg csak kapkodtam a fejem jobbra-balra tudatlanságomban.
~Kik maguk? És hol vagyok?~ Feleltem szintén kérdéssel. A nő teljesen elsápadt, megrémült arca verejtékezni kezdett. Olyan furcsa minden. Próbáltam emlékezdni a tegnapra, de az utolsó emlékem, hogy lefeküdtem aludni.
~Anyu vagyok! Ne csináld ezt velem!!!~ Üvöltött rám kétségbeesetten. Szemei könnyben úsztak, két kezével megfogta csuklómat. Szorította, egyre erősebben, szerintem észre sem vette, annyira ki volt borulva. A férfi hírtelen eltűnt, mi meg csak álltunk némán. Figyeltem, ahogy könnyei arcát mossák, de még mindig nem értettem ki ő, és hol vagyok...
Egy mély hang törte meg a csendet, mi lentről szállt fel, emeleten voltunk. A kezemet szorongató "anya" elengedett, majd ment a hívó hang forrása felé. Ahogy kilépett a látókörömből, egy fénykép tárult elém. Közelebb mentem, és akkor vettem észre, hogy nem is kép. Egy tükör meredt rám.
~Ez én vagyok??~ Rémültem meg, majd nagy szemekkel pislogtam bután. Azon goldkodtam, mennyi idős lehet. Elkezdtem turkálni a zsebeimben, és megtaláltam amit kerestem. Egy pénztárca volt a bal oldali farzsebemben. A ruhám és tárcám egyaránt ismeretlen volt számomra. Egy személyi igazolványt találtam benne, a képén pedig az az ember volt, aki a tükörből nézett vissza rám. Ez azért durcsa számomra, mert az utolsó emlékem 10 éves koromról van.
~Ez tényleg én volnék...~ Csodálkoztam magamat figyelve.
~Mégis mi történhetett, hogy négy év csak úgy eltűnt az emlékeim közül...?~ Elraktam az igazolványt értetlenkedve. Még az arcok is elvesztek a fejemből.
*Ők a szüleim?* - Kaptam fel a fejem hírtelen, majd lassan elindultam le a lépcsőn. Leérve láttam, hogy az elméleti 'anyu' és 'apu' egy másik férfivel beszélnek. Újabb idegen arcot jelentett ez számomra. Furcsa, fehér köpenyben volt, akár csak egy... orvos?! Még nagyobbra nyíltak -már így is elég tág- szemeim. Az emeletről leérve szinte suttogó hangon szóltam: ~anyu?!~ Majd hírtelen rám vetette tekintetét. Ijesztő volt. Sebesen odajött hozzám, majd megkérdezte:
~Hát emlékszel?~ Nézett engem reménykedve.
~Nem mondhatnám... - hajtottam le fejem - Következtettem...~

I.rész/Szülők - Amnesia
a hibákat nézzétek el pls(: