† Senki †

Egy beteg lány élete... II. rész [amatőr novella] TheEnd

2010-05-02T21:51:00.002+02:00

Folytatás...

- Mostanában elég sűrűn volt rosszul. Szerintetek valami komoly? - Folytatták a lány kibeszélését.
E közben a tanár úr a terembe küldte a gyerekeket, és rendre utasítva őket elindult a tanáriba, ahol a titkárnőnek szólt, hogy jelezze a szülőknek Shelly állapotát és hol létét. Gabriella, a titkárnő kétségbeesetten tárcsázta a naplóban feltüntetett telefonszámot. Az anyuka munkahelyét ott hagyva kocsiba ült, és azonnal a kórháznál termett, ahol a recepciós nem tudta megmondani, hogy melyik teremben van a keresett személy. A lány anyukája a váróteremben leült, s várt. Eltelt 1 óra és még mindig ott ült, fejét két kezével fogta. Ismét a recepciós hölgyhöz ment, s kiborulva az asztalra csapott. A nővér ijedtében felgurott, de nem értette, hogy hogyan történhetett ilyesmi. Senki nem tudta, hogy miért nincs beírva a könyvbe a lány neve és kórházi termének száma.
Egyszer csak megjelent egy magas, középkorú, fehér köpenyes férfi, aki Shelly édesanyjával szeretett volna beszélni. Sikerült egymásra találnia a doktor úrnak és a kétségbeesett nőnek. Egy rövid beszélgetés után a doktor bekísérte a lányhoz az édesanyját.
Shelly kezéből és orrából lélegeztető gépek álltak ki, eszméletlen állapotban feküdt az ágyon.
- Rendbe jön? - Kérdezte reménykedve a lánya ápolóját, aki bólintott egyet, majd magára hagyta őket. Shelly ébredezni kezdett, s anyját meglátva furcsán körbe nézett, majd kérdezősködni kezdett a történtekről, de választ nem kapott. Pár óra elteltével a lányt haza engedték a kórházból bizonyos feltételekkel. Másnap míg a szülei dolgoztak, ő pedig otthon pihent, ugyan is nem mehetett még iskolába, ismét rosszul érezte magát. Papírt és tollat vett kezébe, s azonnal írni kezdett...
Kora este tájban hazaértek a szülők, de nem találták Shellyt. Mérgesek lettek, mert elment, pedig nem szabadott volna. Találtak egy kis papírt az ágyán, s ez állt benne:

"Az életét végesnek érző farkas is oda megy, ahol bármikor képes lenne meghalni..."

Először kissé furcsán néztek erre az üzenetre, majd az édesanya szemei hírtelen tágra nyíltak. Felkapta a slusszkulcsot az asztalról s kirontott az ajtón. A férfi szótlanul rohant utána, ő még akkor sem értett semmit.

...[esemény átlépés]...

Pár nap elteltével az egész osztály ott állt talpig feketében. Sőt, egy egész nagy tömeg gyűlt össze az erdőben, mindenki sötét öltözetben. Fekete koporsó, néhány koszorú, s vörös szallagok virítottak a tisztáson, melyet körbe álltak az emberek. A pap magában imádkozott az eltávozott lélek békéjéért. Az édesanya végig nézett a megjelent rokonok és barátok arcán, mindenki sírt. Könnyeik záporként hullottak a koporsóra és a kezükben tartott csokrokra... A nap sem sütött, az eső sem esett...

...[Visszaemlékezés a történtekre]...

Az autó a lehető leggyorsabban száguldott, majd hangos fékcsikorgással megállt egy nagy sötét erdő mellett. A férfi ekkor értette meg, hogy miért jöttek ide. Kiszálltak a kocsiból, majd elkezdtek befelé sétálni az erdőbe. Nem kellett sokat menniük, hiszen Shelly nagyon gyenge volt már, nem jutott messzire. Mikor megtalálták a lányt, a nő már zokogott. Nem volt légzése, csak egy újabb üzenet a test mellett.

"Ha ezt a levelet olvassátok, biztosan bekövetkezett a megérzésem. Már a suliban tudtam, hogy haldoklom. Bocsássatok meg nekem, de nem mondhattam meg. Bocsássatok meg mindenért! Arra kérlek titeket, hogy minden barátomat hívjátok el a temetésre. Megtennétek? Köszönöm... A cuccaimat nyugodtan adjátok el, vagy csináljatok velük, amit csak akartok a műveimet kivéve. Kérlek, azokat tartsátok meg, és ne adjátok senkinek! Köszönöm. Hálás vagyok nektek ezért a 14 évemért, amit leélhettem. Nem egy hosszú idő, de azt hiszem, arra elég volt, hogy belekóstolhassak az életbe. Éltem a lehetőséggel, megkóstoltam, de nem ízlett. Nem önszántamból dobtam el magamtól a létet, de ha már így alakult.. Nem bánom! Még egyszer köszönök mindent, és kérlek ne sírjatok, a temetésemre pedig virágot ne hozzatok! Ne hozzon senki semmit! Csak jelenjetek meg, nekem ennyi bőven elég! Köszönöm...
Viszlát élet! Szeretettel: Shelly."

Az édesanya hangosan sírva olvasta el a levelet, majd a lány minden elérhető barátját értesítette. Az élettelen, aránylag már kihűlt testet a férfi vitte ki az erdőből. A temetést Shelly halálának helyszínén tartották. Így ért véget egy beteg lány élete...

Egy beteg lány élete... I. rész [amatőr novella]

2010-05-01T09:55:00.002+02:00

*huh-huh-huh..* Erősen lihegve ült a homokban Shelly. Koszos, kipirosodott arcán végig folyt az izzadság, Kapkodta a levegőt, törölgette nedves homlokát, s nézett maga elé. A többi gyerek távol állt tőle, s két szusszanás között jó ízűeket nevettek a testnevelés tanár viccein. Egymást kérdezgették arról, ki, hány kört futott a mért 12 perc alatt. A földön szenvedő lányt is megkérdezték, de ő nem felelt. Nem bírt. A gyerekek megvetve tekintettek rá, de az egyik lány odament, s kezét nyújtva felsegítette a földről osztálytársát, aki egy percig sem bírta két lábon, összeesett. Ekkor már a tanár úr is felfigyelt rá. A diákok összesúgtak:
- Mi lehet a baja? -
- Szerintetek súlyos? -
- Áhh..Biztosan csak szimulál! Feltűnési viszketegsége van, és ezzel akarja felhívni magára a figyelmet! - Mondta egy fiú az osztályból, undorral nézve a lányt, kinek ekkor hirtelen megállt a légzése.
- Gyorsan! Hívja valaki a mentőket! - Üvöltötte idegesen a tanár úr. Felkapta a lány testét s vitte az iskola bejáratához. Már messziről hallatszott a sziréna, gyorsan megérkeztek...
A gyerekek bután nézték az egyen ruhás embereket, amint a lányt egy hordágyra fektették s betették a kocsiba. Az autó vörösen villogva, hangosan üvöltve száguldott el.

Előzmények:
Egy teljesen átlagos nap volt egy általános iskolában. Az egyik 8.-os osztály első órája tesi volt, a tanár úr pedig kivitte őket az udvarra.
- Gyerekek, ma cooper-t futunk. Lemérem, hogy 12 perc alatt hány kört tudtok lefutni. Ez alatt folyamatosan futnotok kell, sétálni lehet, de megállni TILOS! Már tavaly is csináltatok ilyet, semmi újdonság sincsen. Rajthoz! - Szólt a testnevelés tanár az óra kezdetekor. Shelly nem akart futni, mert nem volt felszerelése, és nem érezte jól magát. Fájt a feje és szédült, elég gyakori volt akkor neki ez jelenség, és senki sem tudta, hogy mitől van. Futás közben nagyon elkezdett szédülni, s 11 percnél összeesett, majd a foci pályát körülvevő vas rudak egyikébe kapaszkodott, s mély lihegésbe kezdett...

Shelly egy teljesen átlagos lány, kicsit furcsa és extrém külsővel, amiért nem szeretik az osztálytársai, ugyanis túlságosan kitűnik a sorból. Fekete, egyenes haja válláig ér, aránylag karcsú testét végig fekete göncök fedik. Ajkában testékszer ékeskedik.Róla szól e történet...

teljes összezavarodottság...

2010-01-26T18:52:00.002+01:00

nem tudom hogy mivan vele... teljesen ki vagyok. egy csomó dolgot tudatomon kívül csinálok -sokszor meg is bánom- és mikor már megtettem, akkor veszem észre, hogy mitcsinálok O.o
kikészültem a sulitól és a családomtól, a barátaimtól... és még sorolhatnám, de azt hiszem ez is bőven elég a mostani állapotom eléréséhez. Az életem most köbö olyan, mint amikor sétálsz, de nem az úton, hanem egy járatlan mezőn. Elnézel a távolba, de sehol nem látsz semmit, a jövőd egyenlő a nullával. néha jön egy-egy dombocska, mikor jó kedved van, mikor azt hiszed a csúcsra érve már ott lesz a jövőd, s látni fogod, hogy már nincs messze. de ahogy felérsz látod, hogy a mező tovább folytatódik, a messzeségben még mindig sehol nincs semmi. olykor-olykor viszont jön egy mély pont, pl: gödörbe esel, és nem tudsz kimászni. azt hiszem ezt értem el most, tehát találnom kell valami kiutat. vagy itt a mélyben halok meg...
mint mondtam, sok dolgot tudat alatt csinálok. amit ahhoz tudnék hasonlítani, mint mikor részeg vagy, azt sem tudod hol vagy, mit csinálsz, csak mikor megtetted, akkor térsz észhez, nem emlékszel semmire, úgy mesélik el neked, hogy 'ezt' és 'ezt' csináltad, és jajjj, itt jön a pofára esés. meg jön a másnaposság, a szégyenkezés attól amit tettél. meg a következmények... azok a legfájdalmasabbak az egészben.
most a fő részegséget a suli okozza. ott a 'gyerekek'... háátt... mikor basztatnak ezerrel, azt hasonlítanám ahhoz, mikor részegre iszod magad, és elborul az agyad.

Velem is ez történt. az iskola kapuján belépve a légzésem nehéz lesz, a szeretet belőlem csak úgy kiszáll, szimpla gyűlölet marad bennem, és teljes átváltozáson megyek keresztül úgymond, amikor bemegyek. azalatt a két lépés alatt, mintha teljesen más emberré változnék. egy érzéstelen, bunkó lénnyé. hétfőn ugyan ez volt, mint minden nap. majd 2.- 3.órán (ének) basztatni kezdtek. pl a mögöttem ülő srác rugdosni kezdte a székemet, de úgy, hogy ha nincs előttem a pad, tuti pofára esek. Ez mindenkinek nagyon tetszett, jót röhögtek azon, ahogy magamban dühöngtem. utánna elkezdtek dobálni, akkor már szóltam, h fejezzék be. csak azért is folytatták. kezdett elborulni az agyam (*kezd hatni a pia*) és üvöltöttem, ezzel feszültséget szoktam levezetni. folytatták egyre durvábban. már káromkodtam és üvöltöttem. utánna még oltogatni kezdtek, meg bizonyos jelzőkkel illetni amit semmi féle képpen nem tudok eltűrni, és ekkor jött el az a bizonyos pont. (*totál részegedés*) totálisan elborult az agyam, mert összegyűlt minden, amit az elmúlt másfél évben kaptam tőlük, meg mindenkitől. mondhatni betelt a pohár, az agresszió eltakarta a szemem, fogalmam sem votl mitcsinálok. telitorokból üvöltöttem, kurva anyáztam, satöbbi. elkezdtem kaparni a kezem, és csak akkor eszméltem fel, mikor már vérzett. még mindig látszik. nem fájt, nem éreztem, csak meglepődtem magamtól. akkor még egyre durvább beszólásaik voltak. Még ki sem csöngettek az óráról, de én felpattantam és kimentem a teremből az ajtót magam mögött hangosan bebaszva. kirontottam az iskola ajtaján, majd a kapun kívül álltam meg és ültem le a kőre. egyszál pólóban voltam, hideg volt. ekkor eszméltem fel, hogy jézusom, megint mit csinálok. nagyon mélyen lélegeztem, és felmentem a terembe, mikor felértem az osztály közepén annyira megszédültem, hogy térdre borultam. az arcomat takartam, de láttam, hogy az osztályból néhány normálisabb gyerek, odajött letérdelt, majd kérdezgették, hogy jól vagyok-e, vagy nem-e sírok. de csak hajtogattam, hogy hagyjanak.

ohh... tudnék mit írni még arról a napról, de azt hiszem így is hosszú bejegyzsé lett ebből >.<
aki elolvasta végig, az hagyjon már egy komot^^

Amnesia - Váratlan fordulat (VI.rész-utolsó) /amatőr novella/

2010-01-25T20:13:00.006+01:00

Atley hírtelen, néma lépéssel ott termett szorosan Cortez mellett. Kezébe nyomta a könyvet, amely az élet minden titkát magában rejtette. Mindennél többet ért most ez nekünk. Ati rögtön bújni kezdte a poros lapok rejtelmei, mire felemelte fejét, a titokzatos mágia tanár már nem volt ott. Nyomtalanul eltűnt egy szempillantás alatt. Nagy szemekkel néztem körbe, hírtelen mindenki eltűnt, csak Ati állt velem szemben. Szemeim tágan meredtek a messzeségbe, az égre, a sötétségbe. A szőke fiú elszántan kezdett hozzá a leírtak alapján a természet feletti használatához. Mormolni kezdett mély hangon, fogalmam sem volt mit, nem értettem, csak figyeltem őt. Egy pillanat alatt hatalmas szél keletkezett, hajunkat az égbe emelte, ruhánk is lobogott. A leveleket ezer felé fújta, körbe-körbe kezdett száguldozni a szél körülöttem, de úgy éreztem, hogy valami nem stimmelt. Valami nagyon nem jó, ebben biztos voltam.
Minden elhomályosodott körülöttem, forogni kezdtem a szél hihetetlen sebességével, s csak néha egy-egy pillanatra láttam a fiút. Ingerültség, félelem, reszketés... Ezeket éreztem a levegőben keringeni. Nem tudtam ki érzései voltak.. Enyém, vagy Cortez-é, de nagyon erősek voltak. Pillanatképeimben egy idő után újra megjelentek az eltűnt arcok.. Elsőnek Évit pillantottam meg Attila mellett. Utánna Zed rémült arca meredt rám, s két ismeretlen fiú, akik ismerősek voltak, szintén ott álltak. A mágia mester nem jött vissza. A szél zaja, és a távolság ellenére tisztán hallottam, ahogy sugdostak egymás fülébe. A két fiú neve Laci és Beni volt. Tudtam, hogy ismerem őket, de csak ugyan nem emlékeztem tisztán rájuk, mint a többiekre. Hogyan kerülhettek ide? Ilyen szimpla kérdések jártak a fejemben, azzal nem is törődve, hogy velem mi is történik éppen. Angel arca elsápadt, mindenki rettegett. Ennyit láttam belőlük, nagyon gyors volt a sebesség, nagyon szédültem. Vágások jelentek meg a testemen, vérem a levegőbe fröccsent. Mintha kések lettek volna a forgószél közepében. Egyre több, nagyon fájtak. Szemeim könnyel teltek, majd végig folytak arcomon is. A fájdalom teljesen átjárta a testem, remegtem. Kétségbeesetten próbáltam kiabálni:
~Eléééég!~ Sírva üvöltöttem, de nem hallották. A hangok beszűrődtek, de ki már nem jutottak a szélpáncélon. Talán nem is láttak engem.
Egyre több vért vesztettem, már annyira szédültem, az ájulás határán voltam. Elvesztettem az eszméletemet, majd hírtelen azon eszméltem magam, hogy Zed mögött állok, s azt figyelem ahogy a sebes levegő tornádóként kapaszkodik az égbe, közepében a testem forog. Rátettem kezem Zed vállára, majd fülébe suttogva kérdeztem mi történik. Semmi reakció, mint ha ott sem lettem volna. Nagyon meglepődve Cortez mögé álltam, majd üvöltöttem neki, hogy hagyja abba, ez fáj nekem, de ő sem reagált, csak csinálta amit elkezdett. Már nagyon eldurvult a helyzet, semmit nem értettem. Oda léptem Évi hátához, majd elé álltam, s a szemébe néztem. Ő nem nézett rám. Ekkor felmerült bennem, hogy talán itt sem vagyok. Meghaltam?! Kétségbe esetten kapálóztam a rémült arcok előtt, de senki sem vett észre. Egyszer csak egy tekintet rám vetődött. Laci? Kérdeztem halkan, majd oda lépett hozzám, s kérdezett valamit, de annyira hadart, hogy nem értettem egy szavát sem. A többiek rá néztek hírtelen, majd kérdezték kihez beszél?!
Rájöttem...Rájöttem, már csak a lelkem él, és Laci látja a lelkeket. Kezét Ati vállára rakta, majd annyit mondott nagyokat pislogva rám, hogy -állj!- . Cortez nem értette mi van, csak ijedtében ejtette el a könyvet, ami becsukódott. Abban a pillanatban a szél elillant, minden a földre hullott. A levelek, a por, és a testem is... Mind annyian oda rohantak, csak Laci nézett engem továbbra is nagyra tárult szemekkel. Ő is megértette, amit én, majd elmagyarázta a többieknek. Mind annyian elbúcsúztak tőlem, ekkor megjelent Atley. Utoljára láttam a mesterem, utoljára mindannyiukat. A mesterem elmondta, hogy ott volt a hiba, hogy Ati nem szeret. Ahogy befejezte mondatát, megjelent előttem egy hatalmas fénykapu. Átléptem rajta, s nem láttam soha viszont semelyiküket...

Amnesia - Váratlan fordulat (VI.rész-utolsó) /amatőr novella/
és ez itt a befejezés. nem éppen így terveztem, de azt hiszem teljesen jó ez így ^^
nem tökéletes, de ha az lenne, már nem lenne benne semmi különleges.

Amnesia - Újabb emlékek... (V.rész) /amatőr novella/

2010-01-24T20:22:00.003+01:00

Zoli,Évi,Ati és én kimentünk a szoba ajtón, le a lépcsőn, s már az ajtónál álltunk, mikor ránéztem édesanyám könnyes szemeire. Ekkor odamentem hozzá, majd egy könnyed csókot leheltem homlokára. Mire feleszmélt, mi már a bejárat túloldalán voltunk. Négyen sétáltunk a kellemesen hűvös időben. Egymás mellett, az egész utat elfoglaltuk. A fejemet folyamatosan forgattam, fogalmam sem volt arról, hogy hol lehetek. Az idegen házak, utak... Teljesen kiborultam.
~ Hol vagyunk? ~ Értetlenkedtem a furcsa helyet kémlelve.
~Nem ismered fel? Ezen a környéken laksz. Bár nem itt születtél.~ Mondogatta Angel.
~És hová is megyünk?~ Kérdeztem vissza rögtön. Évi és Attila egymásra néztek, Zoli pedig rám vetette tekintetét. Meglepődtem, de a válasz nem érkezett meg. Sugdolózni kezdtek Atiék, mi meg Zeddel figyeltük őket, mert egyikünk sem értett semmit. Angel bólintott a szőke fiúnak, majd felénk fordult. Elkapta Zoli csuklóját, majd húzni kezdte maga után. Hátrafelé mentek, én meg csak álltam. Ati odalépett hozzám, majd mélyen a szemembe nézett, de egy szót sem szólt. Úgy egy perc után már nem bírtam a kínos csendet, s megszólaltam:
~Tehát hova megyünk?~ Kérdően, szelíd hangon, ezzel áttörve a némaság jég falát. Még most sem mondott semmit, csak biccentett a fejével, azt hiszem azt akarta, hogy menjek utánna, mert el is indult előre. Hátra néztem még a két elvonult barát után, de ők csak álltak, beszélgettek halkan, majd ők is bólintottak, hogy menjek. Megindultam a gyors léptekkel haladó fiú után, s már kicsit ingerült voltam, mivel semmit sem értettem.
~Most már elmondod hova megyünk? És Éviék?~ Emeltem fel a hangom. Cortez halál nyugodt tekintete hírtelen vetemedett rám.
~Bemutatok neked valakit, akire lehet, hogy nem emlékszel, ezért sem mesélt róla Évi neked, de ő is ott volt azon a bizonyos estén.~ Hadarta el a már előre végiggondolt mondatát. Hírtelen megtorpant, én is megálltam. Egy óriási háznál álltunk meg, ahonnan csak úgy száguldoztak kifelé a negatív energiák. Ati csengetett, és nem sokra rá ki is tárult előttünk a hatalmas kapu. Egy elég különös megjelenésű, körülbelül Cortez korabeli srác fogadott minket.
~Gyertek be!~ Dörmögte kissé mély hangon, majd hátat fordított, és elindult befelé. Attila utánna, engem pedig karomnál fogva invitált be a különös udvarra. Ati elmesélt neki mindent, ami azóta történt, hogy felébredtem és ők ott voltak. A fiú rám nézett, elég csúnyán, majd megkérdezte
~Tudod ki vagyok?~
~Nem~ Feletem, közben egy kis pír ült ki arcomra.
~Atley a nevem.~ Bemutatkozott, majd megrázta hosszú, barna haját, amely dúsan omlott arca elé. Annyit láttam belőle, hogy mosolyog. Ettől kicsit megnyugodtam, majd mondtam, hogy örülök neki. Elmesélték, hogy igazából részben tőle tanultam a mágiát, csak annyira kevésnek tarottam azt a sok tudást, amit rövid időn belül elsajátítottam, hogy megpróbáltam a netről segítséget kérni. Elmagyarázták, hogy ez mekkora hiba volt. Beszélgettünk, egyre többet tudtam meg a múltamról. Talán egy-két óra elteltével el is indultunk. Ismét csak ketten maradtunk, némán sétáltunk egymás mellett.Már nem érdekelt hova megyünk, bíztam a fiúban.
~Szóval...Mi is történt köztünk?~ Törtem meg ismét a csendet, kicsit elpirulva. Gondoltam, mivel csak ketten vagyunk, már nem lesz annyira ideges és elmeséli. Jól gondoltam.
~Miután megismertelek, nagyon megtetszettél. Hogy úgy fogalmazzak, megszereztelek magamnak, ami egy csúnya kihívás volt a legjobb barátommal, Zolival. Együtt voltunk.. Nem is tudom már pontosan mennyi ideig, de legyen elég annyi, hogy már vége van.
~De miért?~Szavaim követték rögtön az övéit.
Némán ment tovább, semmit sem szólt. Arra gondoltam, hogy talán ettől félhet. Nem tudja, hogy miért történt. Vagy csak szégyenli?! Nem tudom, de csak ez járt a fejemben. Hírtelen egy erdőhöz értünk, ahol már Zed és Angel várt ránk. A hely úgy nézett ki, mintha leégett volna. A fák korhadásnak indultak, a fű sok helyen elvolt száradva, néhol fekete volt, vagy teljesen el is tűnt, csak homok volt a helyén. A bokrokról eltűntek a levelek, ágaik is elég gyengék, vékonyak voltak. Felnéztem az égre, teljes sötétség borult ránk pár perc alatt. Oda sétáltam a szörnyű tisztásra. Éviékhez tartottam, de ahogy hozzáértem véletlen egy fához, az egész testem összerezzent, térdre hulltam. Iszonyatos fejfájás lett urrá rajtam, valami tombolt bennem, talán kiakart törni, de nem hagytam. Térdeltem a ritkás fűben, mindenki nagy szemekkel figyelt. Zoli rögtön oda akart jönni hozzám, de Angel visszafogta.
~Hagyd! Várjunk egy kicsit...~ Suttogta halkan, miközben két karjával hátulról fogta az elszánt fiút. Rémült arcok meredtek rám, majd hírtelen eltűnt mind. Durva képek tárultak elém, melyek ismerősek voltak, talán Éva sztorijából. Hírtelen nyugodság, minden visszatért, a régi lett, és a fejfájás is elillant, akár egy hűs szellő.
~Jól vagy?~ Megint az a furcsa, mély hang. Pislogni keztem, majd észrevettem, hogy miközben emlékképek tárultak elém, megérkezett Atley is. Egy nagy, vastag, poros könyv volt a kezében.
~Igen jól vagyok.~ Válaszoltam kicsit meglepetten. Felálltam a földről, majd leporoltam magam. Atley elkezdte magyarázni, hogy ebben a könyvben van egy olyan varázsige, amely visszatéríti minden emlékemet, érzésemet. Ez a mágia képes arra, hogy minden eddigi érzelmemet visszaadja nekem, mint jogos tulajdonosának. Mindannyian megörültünk. Ekkor a nagy örömet földbe tiporva elmagyarázta, hogy csak is egy olyan ember képes használni a mágiát, aki engem igazán, szívből szeret. Évi előre lépett, szerinte ez csak természetes. Majd Atley ismét rontott a helyzeten, és mondta, hogy nem barátságból, hanem szerelemből kell szeretni az illetőt. Minden tekintet Cortezre szegeződött. Csak az enyém nem.
~Rá ne nézzetek, ő már nem szeret engem.~ Jelentettem ki teljes nyugodtsággal.
~Próbáljuk meg!~ Szólt kicsit botladozó hangon Ati.
Tudtam, hogy szerelemből már nem szeret, csak barátságból akarja megpróbálni, de féltem, hogy ebből még baj lesz...

Amnesia - Újabb emlékek... (V.rész) /amatőr novella/
hibákat kéretik elnézni, valóság alap a lehető legminimálisabb xD

Amnesia - Indulásra készen (IV.rész) /amatőr novella/

2010-01-24T12:21:00.005+01:00

Cortez odalépett hozzám, majd leült az ágy szélére. Kezét a kezemre tette, majd így szólt:
~Mire emlékszel? ~ Majd elmosolyodott. Bambulásomból felkapva a fejemet, erősen gondolkodni kezdtem. Csak az járt a fejemben, hogy mi lehetett a célom a varázslással. Ha már ennyit szenvedtem érte, reméltem, hogy sikerült. Ahogy végig néztem a körülöttem álló, ülő embereken, nem feleltem a kérdésre. Bennem rekedt a szó. Pedig mindenki nagyon figyelt, és várta a válaszomat, de én csak néztem rájuk értetlenül.
~Tudom, hogy ismerlek titeket, de... mégis hogyan? Honnan? ~ Kérdeztem vissza mindenki nagy meglepődésére. Zed nagyon nagyot mosolygott. Évi nevetésbe is kezdett, de Ati lehajtotta a fejét, haja arcába ömlött. Mintha szégyellte volna, vagy is nem tudom.
~Évi, kérlek te mesélj először!~ Mosolyogtam a gyönyörű lányra vetve tekintetem. Először csodálkozott, hogy miért pont ő.
~Háát, az még régen..- kezdett bele kissé zavarodottan - Hugom által történt, hogy megismertelek. Egyik nap.. - már határozottan folytatta - Ketten hazajöttetek, és együtt tévéztünk. Attól a naptól nagyon jóban vagyunk. ~ Kis megkönnyebbüléssel, és örömmel arcán mesélte.
~Ő hol van most? ~ Kiváncsiskodtam, hogy minnél többet tudjak. De nem érkezett válasz, csak egy vállvonás.
~Zoli! Te jössz!~ Szakítottam meg a csendet.
~Háát.. az egy nem túl régi, nem túl izgalmas történet. Biztos érdekel?~ Mielőtt válaszolhattam volna, folytatta is. ~ Évi által ismerlek, ő mutatott be nekünk, a mi családunknak.
~Hát te Ati?~ Folytattam a kört, szünet nélkül.
~Őőőő...Én is úgy ismertelek meg mint Zoli.~ Mondta kicsit feszülten. Nem értettem mi van vele.
~Mitől vagy ilyen ideges?~ Néztem rá kérdően.
~Csak nem meri elmondani, hogy együtt voltatok, de már vége~ Szólt hírtelen Évi, majd mosolyogva a plafont nézte. Nem akart Cortezre nézni, amit meg is értettem.
~Valóban?- Kérdeztem én elég jó kedvvel - Tehát akkor nem volt rossz ízlésem. ~ Majd elnevettem magam. Mindenki önfeledt kacagásba kezdett, csak Attila arcán láccódott közben némi kínosság. Kihúztam a mancsomat keze alól, majd átöleltem. Nem tudom mit akartam vele elérni, de hamar elengedtem, majd kimásztam a paplan alól. Átmentem a másik szobába, az ajtót becsuktam magam mögött. Pár perccel később vissza is mentem, de már nem alvósruha volt rajtam. Egy szekrényből kivettem minden ruhát megnézni, hogy milyen ruhák vannak itthon, majd észrevettem, hogy majdnem mind fekete. Volt néhány piros, de nem sok. Tehát megjelentem korom sötét kinézettel, arcomat is rendbe tettem, majd mindenki nagyon furcsán nézett rám.
~Hát te?~ Értetlenkedett Zoli.
~Indulhatunk? ~ Kérdeztem vissza, közben végig néztem a meglepődött arcokon, s széles vigyorral arcomon közelebb mentem.
~Mégis hova akarsz menni kicsim?~ Kérdezte Angel. Szemeim kicsit kikerekedtek, majd nyugodt, arcarebbenés nélkül mondtam, hogy oda szeretnék menni, ahol történt az a bizonyos balesetem. Talán majd eszembe jut néhány dolog, amire nagyon kíváncsi vagyok. Csak erre tudtam gondolni.
~Menjünk!~ Szólt fel Ati, mostmár kicsit megnyugodva.~ Majd én megmutatom hol van~ Mosolygott rám. Közben tekintete azt sugározta, hogy fél. De nem tudom, mitől. Ezt is ki szeretném deríteni.

Amnesia - Indulásra készen (IV.rész) /amatőr novella/
a folytatásban kiderül, hogy miért volt ennyire zavarban Ati, és új szereplővel ismerkedünk meg:)
sry, de nincs átellenrőrizve, nézzétek el a hibákat:D

Amnesia - Előzmények (III.rész) /amatőr novella/

2010-01-20T23:46:00.004+01:00

Folytatás...

Épp befejeztem mondandóm, mikor kopogást hallok. Mi lehet ez? Fogalmam sem volt, de anyu elindult a kopogás forrásának az irányába. Közben Angel felém fordult, s mesélni kezdte a történteket:

~ Nos.. Nem is tudom, hol kezdjem, ez egy elég kínos sztori. Elkezdtél mágiát tanulni.. a netről. Atival mondtuk, hogy az nem túl jó ötlet, de annyira megmakacsoltad magad, hogy esélyünk nem volt róla lebeszélni. Kicsit még titkolóztál is, mert nem akartad el mondani, hogy mi terved van ezzel, csak azt mondtad, hogy ha nem sikerül, vagy meg sem próbálod, akkor inkább felakasztod magad. Mivel túl komolynak tűntél, és aggódtunk miattad, veled mentünk. Egy erdőbe vittél minket este, olyan tizenegy óra táján. Egyre jobban furcsálltuk a dolgaidat, de nem hagytunk magadra, féltettünk. Elővettél egy nagy, vastag könyvet, valami mágiás könyv volt, de nem tudtuk mi van benne, azt mondtad te csináltad, felszentelted, ezért nem tudhatjuk mit tartalmaz. Belenyugodtunk és vártunk. Köröket kezdtél el rajzolni a homokba, mindenféle furcsa dolgokat mondtál közbe, amiből örültünk, ha minden másodikat értettünk. Én leültem a köreidtől kábé másfél-két méterre, és szokás szerinte neki álltam novellát irkálni. Olyan ihletet adtál, hogy fantasztikus történet sikeredett belőle. Ati egy kőoszlopnak támaszkodva figyelte, milyen lelkes, milyen elszánt vagy, és mosolyogva nézte a dolgokat. Viszont hírtelen egy óriási fénysugár tőrt fel a földből körülötted, és ami a közeledbe volt, mindent hátra taszított. Én csak felborultam, de Atit az erőd úgy fellökte, hogy kifordult az oszloptól, és 1 métert repült hátra. Akkor már tényleg nagyon aggódtunk. Te viszont.. őrült mosollyal az arcodon elkezdtél a magasba emelkedni, szemeid mintha lángoltak volna, körülötted pedig nagy szél támadt. Akár csak egy helikopter. - egy rövid nevetés félbeszakította. - És itt jött a durva rész, elkezdtél pörögni a levegőben, a földtől úgy 5-10 centire. Egyre gyorsabban forogtál, majd valamilyen mágia lehetett, nem tudom, de valami olyan szinten földhöz vágott, hogy hallottuk roppanni minden porcikád. Kétségbeestem, és rohanni kezdtem feléd. Attila is föl tápászkodott, és odarohant hozzád. Te viszont eszméletlenül feküdtél, és semmire sem reagáltál. Gyorsan hazahoztunk, és mondtuk h eltört minden csontod, de megnézte a doktor, és megmondta, hogy minden egyes porcikád egészséges, meg sincs repedve egy sem.Eléggé furcsálltuk, de örültünk neki~

Mosolyodott el a történet végére érve. Én nagy szemekkel nézek, ugyanis semmire sem emlékszem az egészből, egyáltalán nem.
Hírtelen nyílik a szoba ajtó, bejön anya, és csak ennyit mondd:
~Nem csak ők ketten vannak..~ Ezzel hátat fordított és kiment. Mögötte megjelent egy fiú, akinek szintén elég ismerős arca volt. A nevét viszont neki sem tudtam. Ki ő? Gondolkodtam, majd amikor szótlanul odajött és megölelt, majd a fülembe, súgta, hogy mennyire sajnálja, hogy nem jött előbb, akkor kaptam észbe,
~ Zed! ~ Kiáltottam fel, teljesen tudatomon kívül.
~ Igen? ~ ugrott fel meglepetten. ~ Itvagyok. Mondajd!
~ Örülök, hogy itt vagy. Köszönöm! ~ Válaszoltam halkan, majd erősen magamhoz szorítottam, alig bírtam elengedni. Öröm könnyekkel telt a szemem, és végre elmosolyodtam...

Amnesia - Előzmények (III.rész) /amatőr novella/

Amnesia - Az igaz barátok (II.rész) /amatőr novella/

2010-01-20T23:13:00.005+01:00

Folytatás...

Egy percre erősen karjai közé zárt, éreztem hátamra hulló könycseppei nehézségét, átéreztem vele minden fájdalmát. Talán tényleg ő az...
Megragadta karomat, majd odahúzott a dokinak öltözött férfihez. Beszéltek hozzám, láttam, hogy mozog a szájuk, de egy szót sem hallottam, minden megszűnt körülöttem. Először a hangok tűntek el, majd a látásom is elsötétedett. Térdhajlatom elengedett, összezuhantam.
Mikor ismét felébredtem, megint abban a furcsa ágyban találtam magam, de most emberek áltak körül. Nem is tudom, olyan soknak tűntek, de mégis kevesen voltak. Két ismert arc állt az ágyam jobb oldalán. Nevük sehogy sem jutott eszembe, de tudtam, ismerem őket. Egy fekete hajú, gyönyörű lány, aki rám mosolygott, közben láttam kivillanó vámpír fogait. Erről eszembe jutott egy név, Angel. Biztosan ő az. Szorosan mellette pedig egy fiú volt. Egy szőke, közép magas fiú. Ahogy mélyen a szemembe nézett, az ő neve is bevillant: Cortez.
A bal oldalamon álltak a szülők, az ágy végében pedig az orvos.
Hírtelen felültem az ágyból, majd Angel nyakába csimpaszkodtam két kezemmel, s erősem szorítottam. Mindenki nagyon furcsán nézett.
~Emlékszel Évire?~ Kérdezte csodálkozó hangon édesanyám, majd mindenki némán, meglepetten figyelte a válaszomat. Ekkora jutott eszembe, hogy Angel a beceneve, Évinek hívják.
~Igen...~ Feleltem halkan, majd óvatosan kimásztam az ágyból, hogy elérjem Corezt is, aztán őt is megöleltem. Szemeimbe könny szökött. ~ Ők ketten..Csak ők ketten.. Ők voltak azok, akik emlékeznek rám, akik szeretnek engem, akik nem hagyna cserben. Senki más nincs itt, akit én valaha is barátnak tartottam. De ők ketten igen. És nekem csak ez számít.~ Magyarázkodtam lehajtott fejjel.
~ Úgy tűnik lassan visszatér az emlékezete. Idővel minden eszébe fog jutni, de ezt segíteni kell azzal, hogy minnél több dolgot elmondanak neki arról, amire nem emlékszik még. ~ Szólt az orvos, majd egy kedves mosollyal kiment a szobából.
~ Emlékszel a nevemre? ~ Kérdezte tőlem Cortez kíváncsian. Elpirultam, mert tudtam, hogy ez nem a keresztneve. Bajban voltam, nem tudtam mit mondjak.
~ Cortez.. ~ Suttogtam félénk hangon. Rám molyogott, majd kiegészítette: ~ Kovács Attila Cortez. ~
Már mindenki mosolygott, csak én nem. Angel felé fordultam, majd felemeltem a fejem.
~ Emily? ~ *szünet* ~ Ő kicsoda? ~ Kérdeztem kicsit ostoba pillantásokkal.
~ A hugom... ~ Nevetett fenhangon ~ Amúgy Zsófi ~ Fejezte be a mondatát.
Nem emlékszem az arcára, se semmire vele kapcsolatban, csak a nevére emlékeztem. De mostmár tényleg tudni akarom mi történt.
~ Kérlek... mondjátok el mi történt! ~ Kértem a körülöttem álló személyeket. Szinte megölt a kíváncsiság.

Amnesia - Az igaz barátok (II.rész) /amatőr novella/

maybe..just lovemissing

2010-01-20T22:29:00.004+01:00

fáj.. sokszor fáj amit velem tesznek az emberek. holott lehet jogosan teszik, lehet hogy ezt érdemlem, de nem tudom elfogadni, vagy csak megérteni. nem tudom, de annyira üresnek érzem magam belülről...:/
egyetlen szám tartja bennem a lelket jelenleg, ami nem más mint: Sing sing - Valamiben hinni kell
Teljesen elhanyagoltnak érzem magam, és sajnos pont olyan embereknek panaszkodok, akik nem azt érdemlik h velem kelljen lelkizniük. Életvidám emberek, akiknek mindig vidámnak kéne lenniük. Miért nem hagyom őket? Saját magamat kikészítem.
a legrosszabb mostanában, hogy totál elhanyagoltnak érzem magam. az emberek akiket barátnak nevezek/neveztem, mind szarnak rám. a telefont nem emelnék fel miattam, msnen is basznak rámírni. talán túl megerőltető, vagy túl unalmas ember vagyok, nem tudom, de kib*szott szar érzés. Azt sem tudják mivan velem, talán már évek óta, de mégsem írnak. leszarnak. Talán az se tűnne fel nekik ha meghalnék.
mikor ők eszembe jutnak egy szorító érzés fogja el a szívemet, és nagyon fáj. ha a barát szó eszembe jut, már attól kiráz a hideg. talán érthető, talán nem. rosszul vagyok magamtól. tényleg egy senki vagyok. és erre végre ráébresztenek a kedves barátaim. KÖSZÖNET NEKIK ÉRTE:)
ezért szeretek én mindekit(L)
Talán... csak szeretethiány

Amnesia - Szülők (I.rész) /amatőr novella/

2010-01-20T19:42:00.004+01:00

Egy furcsa reggelen sutyorgásra ébredtem. Szemeimet tágra nyitottam, majd egy körbenézéssel állapítottam meg, hogy idegen a szoba, az ágy, ahol fekszem. Egy hófehér szoba, minden világos színű. Fehér lepedő volt alattam, fehér paplannal gondosan betakargatva feküdtem.A szoba falára színes, nagy virágok voltak festve. Bizonyára egy esztétikus, fiatal leányzó szobája lehetett. Lehúztam magamról a takarót, s kimásztam az ágyból. Egy papucs volt ott, nem tudom kinek rakhatták oda, de pontosan ráillett a lábamra, hát belebújtam. Ahogy lábra álltam, megreccsent alattam a padló, majd minden lépésnél olyan hangot adott ki.
~Felébredt! Gyorsan! ~ Jött a suttogó, ideges felszólítás a másik szobából. Az ajtó alatti résen jöhetett be a hang, majd a lépések zaja. Hírtelen kitárul a fehér szoba fehér ajtaja, és egy felnőtt nő lépett be, mögötte egy magas, fiatal férfi.
~Szia, látom felébredtél, jólvagy? Hogy történt? Mesélj el mindent azonnal!~ Támadt rám az ismeretlen hölgy.Én meg csak kapkodtam a fejem jobbra-balra tudatlanságomban.
~Kik maguk? És hol vagyok?~ Feleltem szintén kérdéssel. A nő teljesen elsápadt, megrémült arca verejtékezni kezdett. Olyan furcsa minden. Próbáltam emlékezdni a tegnapra, de az utolsó emlékem, hogy lefeküdtem aludni.
~Anyu vagyok! Ne csináld ezt velem!!!~ Üvöltött rám kétségbeesetten. Szemei könnyben úsztak, két kezével megfogta csuklómat. Szorította, egyre erősebben, szerintem észre sem vette, annyira ki volt borulva. A férfi hírtelen eltűnt, mi meg csak álltunk némán. Figyeltem, ahogy könnyei arcát mossák, de még mindig nem értettem ki ő, és hol vagyok...
Egy mély hang törte meg a csendet, mi lentről szállt fel, emeleten voltunk. A kezemet szorongató "anya" elengedett, majd ment a hívó hang forrása felé. Ahogy kilépett a látókörömből, egy fénykép tárult elém. Közelebb mentem, és akkor vettem észre, hogy nem is kép. Egy tükör meredt rám.
~Ez én vagyok??~ Rémültem meg, majd nagy szemekkel pislogtam bután. Azon goldkodtam, mennyi idős lehet. Elkezdtem turkálni a zsebeimben, és megtaláltam amit kerestem. Egy pénztárca volt a bal oldali farzsebemben. A ruhám és tárcám egyaránt ismeretlen volt számomra. Egy személyi igazolványt találtam benne, a képén pedig az az ember volt, aki a tükörből nézett vissza rám. Ez azért durcsa számomra, mert az utolsó emlékem 10 éves koromról van.
~Ez tényleg én volnék...~ Csodálkoztam magamat figyelve.
~Mégis mi történhetett, hogy négy év csak úgy eltűnt az emlékeim közül...?~ Elraktam az igazolványt értetlenkedve. Még az arcok is elvesztek a fejemből.
*Ők a szüleim?* - Kaptam fel a fejem hírtelen, majd lassan elindultam le a lépcsőn. Leérve láttam, hogy az elméleti 'anyu' és 'apu' egy másik férfivel beszélnek. Újabb idegen arcot jelentett ez számomra. Furcsa, fehér köpenyben volt, akár csak egy... orvos?! Még nagyobbra nyíltak -már így is elég tág- szemeim. Az emeletről leérve szinte suttogó hangon szóltam: ~anyu?!~ Majd hírtelen rám vetette tekintetét. Ijesztő volt. Sebesen odajött hozzám, majd megkérdezte:
~Hát emlékszel?~ Nézett engem reménykedve.
~Nem mondhatnám... - hajtottam le fejem - Következtettem...~

I.rész/Szülők - Amnesia
a hibákat nézzétek el pls(:

amatőr novella VI. - Háború, barátság..^^

2010-01-19T18:35:00.003+01:00

Köd lepte el szemünk világát, a füves, homokos rétet, mindent elfedett. Remegő kézzel tartottuk a nehéz, piszkos gépfegyvereket. Óriási terhet éreztünk vállunkon, szívünk hevesebben vert, mint valaha, de érzéstelennek álcázva magunkat, a célzócsőbe nézve lőttünk a messzeségbe. Nem láttuk mit vagy kit lövünk, csak húztuk a ravaszt sorba egy lövészárokban gubbasztva. Ki sem jöhettünk a földből, ugyanis felénk is százával száguldottak a lövedékek. Egy rossz mozdulat és meg is halhatunk. Senki nem akart odaveszni, mindannyiunkat várt otthon a családunk, ami mindennél többet ért nekünk, de hazaszeretetből, kötelességből elvállaltuk ezt a küldetést.Féltünk és remegtünk, de ennyit megért hazánk.
Szállt a por, dörgött ágyú, robbant gránát, püffögött ezer fegyver, s sűvített tízszer ennyi töltény. Hol társaink, hol az ellenség üvöltését hallottuk, de mindez akkora zajt keltett, hogy én már nem bírtam. A munícióm is fogytán volt. Besötétedett, a mellettünk hosszan elnyúló erdőből pedig elég ijesztő hangok terjedtek felénk. Farkasok üvöltése, madarak huhogása, és még nem is tudom milyen állatok hangoskodását észleltem, miközben töltöttem újra zajos fegyverem.
Hírtelen beborult egy katona az árokba, ahol én bújtam meg. Mikor oda pillantottam, láttam, hogy egy társam volt. Mintha engem nézett volna, nagy, nyitott szemei éppen rám meredtek, de a nyakához, majd csuklójához szorítottam remegő ujjaimat, megállapítottam, hogy nincs pulzusa, meghalt. Sisakja ellenére golyót kapott a fejébe, majd hasába is belelőttek kettőt. Nagyon megrémültem. Magamhoz szorítottam az elesett tisztet, pedig tudtam, hogy a háborúnak nincs vége, küzdenem kell, míg meg nem halok, vagy amíg vége nem lesz ennek az egész "ember - embert pusztít", értelmetlen harcnak. Megöleltem, de tudtam, folytatnom kell.
Bosszút akartam. Tudtam, ez a legrosszabb emberi tulajdonság, talán ezért tartunk itt, de úgy éreztem, ezt nem hagyhatom ennyiben. Visszafordultam kitámasztott fegyveremhez, figyelmemet az idegen, 'láthatatlan' térségre koncentráltam. Elborított a düh és félelem vegyített érzése. Ekkor egy nagyon közeli, nagyon hangos üvöltésre kaptam fel a fejem, gyorsan körbe néztem, majd a mellettem levő lövészárkot üresen láttam. A legjobb barátom, a világ legrendesebb emberének kellett volna ott lennie, de nem láttam. A bajban, betegségben,és mindig mindenben mellettem volt. tudtam, ennyi jár neki, kiugrottam a földbe ásott lyukból, majd egy röpke körbe tekintéskor láttam, hogy az üreg alján fekszik a fiatal fiú. Gyorsan beugrottam mellé, még élt. Meglátott, majd rémült arccal mondta, hogy csupa vér vagyok. Nem értettem, hiszen nem találtak el. Majd eszembe is jutott, mikor egy bajtársam holttestét öleltem meg, biztosan véres lettem. Majd így szóltam neki:
~Semmi bajom, de most ne törődj velem! Csak ne beszélj, tarts ki! ~ Vállamra kaptam óvatosan a sovány katonát, majd kivittem az árokból, s rohanni kezdtem vele, töltények között cikázva. Egyszer csak egy golyót kaptam a hátamba, amitől lendületből arccal a homokba borultam. Sebesült társam rám esett, ami még nagyobb fájdalmat okozott, de tudtam, hogy nem adhatom fel. Félig kúszva - mászva, de végül a hátamon cipelve eljutattam a barátomat az orvosi sátorig. A fiút a testemről egy hordágyra löktem utolsó energiámmal, majd teljesen elfeküdtem. Az orvos előbb engem akart kezelni, de nem hagytam:
~A fiatal katonát lássák el, mentsék meg az életét! Én jól vagyok... ~ hazudtam magabiztosan, majd az orvos munkához látott. Én csak a nővérnek szóltam a hátamba kapott golyóról. Nem sokára megtudtam, hogy a barátom felépül, már jól van. Ettől a hírtől nagyon boldog lettem, majd örömömben megöleltem az orvost.
Félig ellátott sebekkel mentem vissza a harcmező felé, de egyszer csak irányt változtattam. A lövészárkom helyett az erdő felé indultam, gondolván, oda senki sem megy. Egy hadi tervem támadt, melyről a tábornok urat értesítettem. A még mindig tartó köd javunkra vált.
Hadi terv a következő:
Úgy körülbelül két-háromszáz katonával bemegyünk az erdőbe, persze csak óvatosan. Elmegyünk egészen az ellenség háta mögé, majd hátba támadjuk őket. Egy hangos csatakiáltás jelként szolgál majd, hogy támadást indítsanak az ott maradt katonák szemből.
Ez volt az utolsó reményünk, hát megpróbáltuk, de az erdőből ránk eső veszélyre is figyelnünk kellett. A sötét fa rengetegben csaknem húsz-harminc katona odaveszett. Végül a hadi terv bevált, s farkas üvöltést sem hallottunk már.
Pirkadni kezdett, nap felkeltéig befejeződött a háború, bosszúm mondhatni beteljesedett. Hazánk megnyerte ezt a harcot, hazánk területét majdnem kétszeresére növeltük. Nem akartuk efoglalni az ellenséges országot, ugyanis hazánk legigazságtalanabb békéje óta rengeteg dolog megváltozott a magyar szívekben.
A háború végezete után kitüntetést kaptam, tábornok lettem.

Zavaros napok...

2010-01-19T01:20:00.003+01:00

Egyre furcsábbak az érzéseim, mert nagyon sűrű hangulat változásaim vannak. Idegesítő. Viszont ha engem ennyire felbasz idegileg, akkor mást mennyire felidegelhetek ezzel. Bele se merek gondolni.
Egyik percben még ilyen full átlagos unott kedv, következő percben hírtelen jó kedv, majd megint csak egy furcsa hangulat lecsúszás, nagyon depis hangulatom lesz. Nem tudom mi van velem ilyenkor, de elegem van.
Pár napja nagyon ritkássan írok, mert tényleg csak néhány napja rámjött egy ilyen öröm érzet. tökre boldognak éreztem magam, és ezt másokkal is éreztettem. azt hittem fordul a kocka, most majd minden más lesz, hiszen végre boldognak éreztem magam. Mondhatni egész jó érzés volt, de... szokatlan. Gondoltam másnapra úgy is elmúlik, nem szokok hozzá. De nem! Másnap is jó kedvem volt, sőt még harmad nap is. Ez nagyon sokaknak feltűnt, viszont 3-4 nap után elkezdett lelankadni a jó kedvem, és vissza a hol unalmas, hol szar hangulatvilágomba. Rájöttem, hogy ez a sorsom, csupán ennyit érdemlek.
Ami még ennél is sokkal rosszabb, hogy mostanában úgy érzem mintha kerülnének az emberek. Vagyis nem csak az emberek, hanem mindenki. A kutyám az egyetlen, aki még tud örülni, mikor hazaérek, ő az egyetlen aki önszántából odajön hozzám, amikor csak meglát, s ő az egyetlen, akit én még szeretni tudok talán... Elkerülnek, lenéznek, elítélnek, megvetnek... annyira rossz érzés.. De igazából már hozzá szoktam. Sőt azt nem rétem igazából, hogy mit csodálkozok?! Nem tudom... sok mindent nem értek mostanában, de elég szívás az életem ha egy szóval akarjuk kifejezni.
Jelen pillanatban a családom, pontosítva anyám, és kisebbik bátyjám az, akitől nem várok el semmit, mégis rengeteg mindent kapok. Csak sajnos nem épp hasznos dolgokat kapok tőled. Mondjuk ha azt nézed, akkor azt is, mert sok tapasztalatot kapok(:
Amúgy anyám folyton üvölt velem, emelt hangon válaszolok, és én vagyok a bunkó meg a köcsög flegma, aki nem tud vele normálisan beszélni. Annyira elegem van már ebből>_< megőrülök esküszöm!
Ha összekén ehasonlítanom bármivel, hogy mihez kellene hasonlítanom a családomat, vagy inkább az életemet, akkor azt mondanám, hogy így élni, olyan mintha egy klausztrofóbiás embert bezártok egy kis, sötét, lyukba. 1szóval nincs is rosszabb(:
azt hiszem mostra ennyit, mert totálisan kifáradtam mind testileg, mind lelkileg. Teljesen lefáradtam, a fejemben pedig olyan káosz van, hogy soha nem fogok már tudni rendet rakni. annyira kimerültem szellemileg, hogy ehhez is alig van energiám, nemhogy bármi máshoz...
megőrülök>.<
na jó mostár tényleg ennyit *fáradt*

Necromantica(L)

2010-01-17T01:17:00.000+01:00

most értem haza életem egyik legemlékezetesebb, legjobb élményét nyújtó koncertjéről, ahol nem más lépett fel, mint a hihetetlen NECROMANTICA (L)
feledhetetlen..ez biztos :D
Húúú tudnék mesélni, de valahogy nem áll a kezemre a billentyűzet xD
a lényeget azért tömören leírom:
Megkésve,de megérkeztem a koncertre. ugyanis 19-re kellett volna odamenni, én nem sokkal 20 előtt értem oda. de ott voltam :D szóval a lényeg, hogy megérkeztem, és már a tagok fent álltak a színpadon és nyomták a zenét ezerrel:D amikor a fiúk egyesével észrevettek, ahogy neki álltam tombolni, szinte már megkérkezésemkor, mind mosolyogtak, már ha jól láttam :D
Annyira jól csinálták, életem egyik legjobb koncertje volt. Nehezen felülmúlható az biztos :D talán lehetetlen is :P
Szóval nagy headbengelés volt meg zúzás, meg üvöltés telitorokból. A pogóba KIVÉTELESEN nem álltam be, mert úgy nem szeretek, ha nem ismerek ott senkit :D
de nem baj így megúsztam némi nyakfájással :D
Mikor végeztek Zsófiékkal felmentünk hozzájuk a színpadra, és mindenkinek köszöntünk, majd aláírást gyűjtöttünk. amivel volt egy kis macera a toll hiánya végett, de végül mindenkitől sikerült aláírást gyűjtenem. ráadásként Dia bevezetett egy új divatot ami nem más mint a dekoltázsautogramm :D
Attila (Cortez) is úgy fogadott h köszönt majd megölelt:$:D:D jól esett, hogy minden egyes banda tagot úgy ölhettem meg koncert végén, hogy közben hálálkodtam,hogy ismerem eme fantasztikus embereket :D
az autogrammok gyűjtésekor mindegyiket úgy kértük hogy szívecskét is kapjunk hozzá:D kaptunk is xD
ezután jött egy 1-1es VBK. :D
Majd aztán jött a First Memories banda Arnival az élen xD jó volt, de már elég nagy volt a punnyadás, ezért keltettünk egy kis hangulatot, majd mentünk csocsózni, és jó hatással volt rám a zenéjük:D 1 csapat kivételével mindenkit szarrá vertünk Benivel csocsóban:D
közben sajnos eljött egy olyan pillanat, amit a legjobban utálok: búcsúzás.
Beni, Laci kivételével minden bandatag lelépett a Necromanticából, plusz a hozzátartozók.Szomorú rész, de mindig bekövetkezik:/
akkor mindenkitől elköszöntem ismételten csak jó szoros, érzelem teli ölelésekkel:$:D
mi Benivel tovább csocsóztunk, majd amikor már nem játszottunk meghívott egy 3-2es vbk-ra *.* nagyon szépen köszönöm neki ismét(L)
amikor a First Memories is végzett, akkor elkezdtek elpakolni,és szóltak, hogy megyünk, ugyanis engem Beniék elhoztak apumékhoz.ezt is köszönöm(L):$
még mázlimra volt időm Arnitól aláírást kérni:$:P:D
egyszóval: minden tökéletes volt, és feledhetetlen,és köszönöm nektek fiúk(L)
a Necromantica band tagjai:
Attila (Atley)
Ati (Cortez)
Beni (Benőő)
Laci (Izmossshhh:$)
Zoli (ZEĐ)

amatőr novella III. - Bűnöm, mit soha nem felejtek...

2010-01-14T18:29:00.000+01:00

~Rohanj!!!~ Üvöltöttem torkom szakadtából, miközben könnyeim mosták bűneimet arcomról. Lassan, akaratlanul térdre ereszkedtemm, majd nagy, könnyekkel telt szemekkel figyeltem a történteket.Csak az járt az eszemben, hogy elkövettem életem legnagyobb hibáját. Ostoba voltam, de sehogy sem bírtam uralkodni magamon. *szemei elé tárultak a nemrég történt események:*
Veszekedtünk.. Már nem először, de most durvábban, mint bármikor máskor. Annyira szomorú, csalódott és egyben ideges voltam, éreztem, lassan túlteng rajtam az agresszió. Az egyetlen igazán említésre méltó betegségem az agresszivitásom. Nem tehetek róla. Éreztem, hogy ha valamit nem cincálok apró darabokra, biztosan megőrülök, de ő csak folytatta, és folytatta a mondandóját eléggé felemelt hangon, semmire sem számítván. Nagyon nem tetszett. Ekkora jött az a.. nem is tudom minek nevezzem, az agressziós démona tőrt elő belőlem. Magamnál voltam, de nem tudtam irányítani a testemet. Egyszer csak a levegőbe emelkedtek a karjaim, tökéletes szimmetrikus mozgással, arcomon a düh rikított, kezeim erős fehér fénnyel világított, majd lassan elkezdtem elemelkedni a földtől. Kegyetlen érzés uralkodott bennem, viszont szemeimben nem láthatta a halál félelmemet, csak is lángokat figyelhetett meg. Viszont az ő szemében éppen ellenkezőleg a csodálkozás és a halálfélelem egyszerre tükröződtek rám. Már vagy 15-20 centiméterrel az aszfalt felszíne felett lehettem, mikor hírtelen óriási vérfarkasok jelentek meg mögöttem a semmiből előtörve. Igazság szerint én jobban meglepődtem, mint a velem szemben álló fiú, akivel éppen együtt voltam. Szőke haját szemébe fújta a hűvös éjjeli szél, ugyanis az utcán voltunk. Egy sötét (a kivilágítás ellenére is), ijesztő, keskeny utcán sétáltunk, majd veszekedtünk. Fájó érzés töltötte el a szívem, bár a belőlem előtűnő lénytől már fogalmam sem volt mire számítsak. Őszintén szólva nagyon féltem. Ekkor felemeltem a fejemet, szememből könny helyett vér folyt, ahogyan a számból is, majd nevetve, fura nyelven a farkasokat támadásra invitáltam. Kétségbeestem, én ezt nem akartam. Lassan néhány farkasra utaló változás lett rajtam. Attól a pillanattól én már lemondtam az életemről, szeretteimről, de őt megakartam menteni, ezért továbbra is küzdtem a bennem tomboló lény ellen. A farkasok hihetetlen sebességgel vették üldözőbe a fiút.*
A lény hírtelen eltűnt a testemből a pillanatnyi agressziómmal együtt.Más sem bírtam tenni, csak minnél hangosabban üvölteni, hogy fusson. A srác sápadt arccal, félve rohant az 'életéért'. Konkrétan nem volt miért rohannia, ugyanis csak képletesen szólva élt. Egy vámpír volt, aki éhesen menekült 5 óriási vérfarkas elől, kiket mágiával idéztem meg tudat alatt. Mikor már magamhoz tértem utánnuk siettem, és néhány alapvető farkas-tulajdonságot tapasztaltam magamon, többek közt a farkasok hihetetlen sebességét is. Könnyen utol értem őket, viszont annyira ki voltam éhezve, hogy muszáj votl néhány útba eső állatot apró,pici cafatkákra tépni. Végül teljesen beértem őket, mikor a fiú elfáradt a farkasaim pedig már éppen az elfogyasztását tervezgették. A vámpír elé álltam, ekkor érezték, hogy farkas vagyok. Nem akartak bántani, inkább megakartak hívni, hogy lakomázzak a zsákmányukból. Ellen álltam nekik, majd elakartam őket kergetni, de mivelhogy kétszer-háromszor akkorák voltak mint én, esélyem sem volt, majd árulónak tituláltak, amiért egy vámpírt védek... Fájt, hogy kitagadott a falkám, és fájt, hogy tudtam, hogy a fiúval már többé nem lehetek együtt. Az enyém volt a döntés, a kezemben volt a sorsom, de képtelen voltam döntést hozni. Farkas vagyok, vagy egy senki? Képtelen voltam döntést hozni... Majd hírtelen az egyik türelmetlen, éhes farkas támadásba lendült. Engem óriási mancsával félre lökött, majd megakarta harapni a sokkos állapotban lévő, tehetetlen vámpír fiút. Abban a pillanatban átgondoltam, hogy farkas lévén meg kell védenem, akit igazán szeretek, aki fontos számomra, ezért ugrottam. Rátámadtam a hatalmas állatra, küzdöttünk... Mázlimra sokkal kisebb voltam, ezért könnyen alá kerültem, majd karmaimmal átszakítottam a gigáját, dőlt belőle a vér, amit elkentem a fiú száján, reménykedve, hogy felébred. Sikerült! Magához tért. A másik 4 farkas ezt tétlenül végig nézte, semmi reakció, semmi grimasz, álltak és figyeltek. Akkor a tudtukra adtam, hogy én vagyok a falka vezér, menjenek el! Háromnak sikerült, viszont a negyedik hátba támadott, mikor megnyugodva térdeltem le a fiúhoz. Ekkora a vámpír volt az, aki megvédett a saját falkám egyik legerősebb farkasától. Megölte. Talán értem tette, talán a gyűlölet hajtotta, de megmentette az életemet. Megúsztam egy nagy karmolással a hátamon. A történtek után én csak halk zokogással mozdulatlanul térdeltem az éjjszaka csendjében, a hideg aszfalton. Akkor odajött hozzám, nyújtotta a karját lehajtott fejjel és várt. Néztem a kitárt kezét, mi értem nyúlt, hát belekapaszkodtam és felálltam. Szorosan magához ölelt, éreztem mondani akart valamit, de csak némán ölelt, szorosan magához húzva. Fejemet a mellkasára hajtottam, szemeimet becsuktam, és vártam, hogy felébredjek ebből a szörnyű álomból. Hirtelen eltolt magától, kézen fogott, majd lassan elindultunk haza. Többé már sosem veszekedtünk, örökké együtt voltunk...

Ui.: a helyesírási hiábkat légyszi nézzétek el :D

Vicces nap volt a mai.... xD

2010-01-13T22:53:00.000+01:00

Kegyetlen égő napom volt. Sokszor magamra sem ismertem, de azt hiszem mások sem, sőt nem csak hiszem, biztos vagyok benne :D
Mai nap egyik legviccesebb jelenete, hogy biológia órán padtársammal bújtuk a könyvet, közben mondtuk egymásnak a faszságainkat és jót röhögtünk rajta. Egyszer csak látott valamit a könyvben, szemei tágra nyíltak és elkezdett nevetni. Kérdezgettem, hogy mit látott, de valahogy nem mondta el. Végül azt mondta hogy leír egy nagyon nagyon vicces szót. Elkezdte a padra tenni a ceruzája hegyét én pedig nagy szemekkel figyeltem, erre beszól, hogy ne nézzem, majd csak mikor kész. Mondom fasza. Letakartam a szemeimet, és vártam majd forgattam a fejem össze-vissza és kérdezgettem tőle hogy nézhetek-e már?! Semmi reakció, semmi válasz, csak hallom, hogy röhög. Na jó, elengedtem a szemeimet és ránéztem, majd a padra, hát nem írt semmit csak röhögött. Mondom mi a p***a van ember?!?! Erre elmagyarázta, hogy miközben rángattam a fejem és kérdezgettem, hogy nézhetek-e, a tanár éppen engem nézett, és nagyon nagyon buta fejet vágott, mert nem értette mi van velem. Ezen elkezdett szakadni a röhögéstől, de persze én sem bírtam.:D Aztán végre képes volt leírni a szót, ami nem más volt: 'szemgolyó' ..... Elkezdett szakadni a röhösétől, mondom ezen mi a vicces,erre én is elkezdtem nevetni. Válaszolta, hogy nem tudja, de hát én is nevetek rajta...:D Ekkor pedig elmagyaráztam neki, hogy én nem a szón nevettem, hanem rajta xD Mindketten szakadtunk a röhögéstől, a tanár pedig onnantól kezdve nagyon furcsán nézett rám :)
Volt még viccesebb is a mai nap folyamán.
Ilyen apróságok, hogy fiú osztálytársam elkapja a kezeimet, majd elkezd velem keringőzni, aztán mikor jönne a 'pörgés', akkor ő fordult át a kezem alatt. Hát én megszakadtam a röhögéstől. Mondom neki, kicsit átvette a női szerepet, de se' gáz mert illik rá (:

Viszont a nap csúcspontja:
Ma 'divatbemutatót' tartottam anyáméknak, ami annyiból állt, hogy anyám elegáns színházi ruháit, meg a kicsit ribisebb cuccait összepróbálgattam. Volt egy olyan kombináció, hogy hosszú fekete magassarkú csizma + sötétszürke farmer + ujjatlan kötött szerű feketeszürke felső + napszemüveg a fejemre xD
Ennek a kombinációnak az lett a vége, hogy rajtam maradt, és abba mentünk el. igazából csak Csepelre indultam kocsival, ami tőlünk 15 perc, mondom nem vészes mert úgy sem látja senki. Ebből az lett, hogy bementünk a városba, anyámat kiraktuk a Corvin mozinál, ami még mindig nem volt gáz, viszont jött a probléma. Visszafelé beakartunk menni a CsoKIrályba, de csak az út túloldalán lehetett megállni a kocsival, és ki kellett szálnom, hogy bemenjek. Hát kiszálltam és ketten Szilvivel végig cikátunk előbb az autók között, majd a villamos sineken, és ismét az autókkal küzdöttünk. De végül csak beértünk a CsokiMennybe xD
Na itt meg az volt a probléma, hogy fény volt és sokan voltak. :/ xD
Utánna megint csak nem úszhattam meg, bekellett sétálnunk a Lagunába, ami már ugyan Csepelen volt, de ott meg több az ismerősöm, mint bárhol máshol :D
Megúsztam. Senki nem látott XD Bent a Lagunában viszont csak úgy bámultak az emberek, mint akik még nem láttak életükben nőstényt XD
De no para... a mai napot is túléltem^^
Mára rólam ennyit.

amatőr novella II. - Erdő mélyi küzdelem...

2010-01-13T01:45:00.012+01:00

*recs-ropp* Recsegtek-ropogtak kopott,saras bakancsa alatt a száraz gallyak. Rohant, ahogyan csak bírt, de már nem bírta szusszal. Megállt, körbenézett, de vagy háromszor. Majd mikor már kicsit megnyugodott, leguggolt egy nagy,széles,öreg fa tövébe. Eleinte nagyon lihegett, később már csak szuszogott kicsit. Mikor már eléggé kifújta magát, felállt, ismét szétnézett, majd óvatosan, aránylag csendes léptekkel indult meg az ismeretlen felé.
~Teljesen eltévedtem.~ Pislogott nagyokat az erdő mélyét csodálva. Fogalma sem volt arról, hogy hol lehet pontosan. Valami elől menekül, amiről még csak azt sem tudja, hogy mi az. Nagyon félt.
~Sötétedik...~ Egyre kétségbeesettebben lépkedett az idegenben. Egyszer csak a néma csöndet megtörte egy hangos, nagyon mérges morgás. Nagyra nyitott szemekkel kereste a hang forrását, körbe-körbe fordult, nézett mindenfelé, de sehol sem látta azt, ami a hangot adta. Beletúrt dús,fekete hajába, mely szelíden omlott le vállára, és reszketve várta, hogy mi lesz.
A lány végig nézett magán:
Bakancsa csupa mocsok, fekete,vörös rózsával díszített combharisnyája teljesen kiszakadt, rövid,korom színű szoknyája egész szép épségben megúszta, fekete-bordó fűzője pedig piszkos lett. Haja kócos, arca koszos, kezeiről már nem is beszélve. Karkötőjén a Treesa (Trísa) felirat a nevét jelentette.
*Rémes* Gondolta magára tekintve, elsápadt,hulla fehér arccal.
~Emlékszem, hogy azért tettem ki a lábam otthonról, hogy találkozzak végre a barátommal. Fényes nappal, meleg volt az idő. A táskámban a pulóverem és a kabátom volt, de gondoltam nem lesz rá szükségem, hát otthon hagytam. Olyan ostoba vagyok, hogy nem gondolok ilyen esetekre. Most hideg van, már fázom. Nem panaszkodok, mert nem szoktam, de egy csapadék után nyári éjjel azért kicsit hűvös van már. Egy - állítólag - elátkozott erdő szélén kellett volna találkoznunk, de én persze megint csak idő előtt értem oda. Amilyen türelmetlen és kíváncsi vagyok bejöttem az erdőbe. Miért? Nem tudom, hogy lehetek ennyire ostoba?! Mindegy már. Ami volt, most nincs. A múltat nem tudom visszacsinálni, kár rajta rágódnom.~ Hajtotta le fáradt, szomorkás arcát a föld felé, majd lassan ballagott egy konkrét irányba, mikor egyszer csak egy fura hangra kapta fel a fejét. Reccsenés, de nem az ő lépte. Volt ott valami, vagy valaki. Nem tudta mi, de nagyon félt.

Egyre csak közeledett a lény. Hallotta a lány a lépéseket, melyek egyre hangosabbak voltak, érezte, hogy már nagyon közel van. Hirtelen elhallgatott minden, még a saját lélegzetének hangját sem hallotta, nagyon nagy csönd lett, a természet hangjait pedig elnyomta a szél. Treesa megtett egy lépést, talán élete utolsó lépését. Ez egy végzetes mozdulatnak ígérkezett, ugyanis a fura -talán állat- szerzet rögtön előugrott egy vastag fa mögül és rögtön támadásnak indult. Hatalmas szemfogai a lányra meredtek, hosszú, széles, izmos testét lendületből a zsákmánya felé vetette, erős lábai lendületet, sebességet adtak az állatnak. Feketés ezüst színű bundája rikított a sötétben, szemei tűzben égtek, karmai előbújtak ujjai közül, melyek hatalmas mancsból nőttek ki, hegyes fülei kilóméter távolságból meghallottak minden apró zizzenést is. Orra ugyanilyen élesen működve, nagyon messziről kiszagolta a finom falatokat. A lánynak nem sok ideje volt felmérni az állatot, de bőven elég volt egy pillantás, hogy rájöjjön: egy farkassal van dolga. A vámpír lánynak ez a tudat a harcot, a véres küzdelmet jelentette. Mire észbekapott a farkas megharapta. Mélyen belevájta tűhegyes fogait Treesa védekezésként a teste elé rakott kezébe.Majdnem hogy letépte a karját, sőt meg is tehette volna, mégsem tette. Talán arra számított, hogy farkassá változik a 'nőstény', ugyanis szaporodási időszakában volt éppen a hím állat. A lány éles körmei segítségével kezeivel hatalmasat lökött az állaton, ami rögtön hátra is vetődött jó 2-3 métert. De a farkas nem tántorodott, újra talpra állt, és lendületből vetette magát a lányra. Treesa hanyat vágta magát, a farkas négy lábán, teljesen stabilan, mozdíthatatlanul áltt felette, és dühöngő tekintét a lányra szegezte. Ahogy megcsapta orrát a vámpír kezéből kibuggyanó vér szaga, szemei bevörösödtek, urrá lett rajta a farkas ösztön. A lány tehetetlen volt és túl sok vért veszített. Mozdulatlanul feküdt és várta a következő lépést. Az állat átharapta a torkát, majd szépen lassan apró darabokra cincálta a lányt. Jól lakott, megnyugodott, majd odébbállt. A sűrű, mély erdő egyetlen pici tisztását mindenütt kicsi bőrcafatok és rengeteg vér borította. A fákon végig nézve is vérfoltokat lehetett csak látni a törzseken, vér volt a bokrokon, és véres volt minden, ami ott volt a tisztás közelében. Alig 1 héttel késsőb a lány családja brutális módon megkínozta a farkast, majd megölte. Ebből gyász-vacsorázott a vámpír család az elhunyt lány emlékére...

Ui.: A helyesírási hibákat légyszi nézzétek el nekem. Kicsit fáradt vagyok(:

Hasztalan élet, se kép, se hang...

2010-01-12T20:11:00.006+01:00

Ismét egy unalmas nap mint a többi.. Kaptam 1-2 jó jegyet meg rosszat, mászkáltam a suliban fel-alá, a gondolataim meg körülöttem repkedtek végig. Egy percre sem hagytak nyugodni. Ezer meg egy dolog lappang bennem, és nem tudom elmondani, leírni vagy lerajzolni. Ma is, mint minden nap, elhatároztam, hogy ezt és ezt megfogom csinálni. Itt vagyok, pár perc múlva kilenc óra, és még semmit nem csináltam meg abból, amit akartam. Képtelen voltam bármihez is hozzákezdeni. Olyan szánalmas, jelentéktelen lénynek érzem magam, mikor ebbe belegondolok. Undorító. Saját magamtól, és cselekedeteimtől undorodok már komolyan. Tiszta szégyen az életem. Legalább is én annak látom=/
Totál üres az életem. Minden nap ugyanolyan, unalmas hétköznapok, egy ideje unalmasak a hétvégéim is, sehova sem megyek, nem csinálok semmit, csak ülök a laptop előtt (vagy éppen fekszem, ahogy kényelmesebb) és nem csinálok SEMMIT. Gépezek, és gyűlölöm a világot, vagy magamat, vagy éppen bizonyos embereket. Vagy éppen mindenkit. Sose lehet eldönteni.
Kiszámíthatatlan ember vagyok, de oly' annyira, hogy sokszor még én sem tudom mire számítsak önmagamtól. Komolyan.. most mit kellene tennem?
-Akaraterő kérdése.
Mindenki ezt mondja. De én hiába akarom, ha képtelen vagyok bármit csinálni, ha képtelen vagyok normálisan gondolkodni, mindig csak azon jár az agyam, ami elvileg tök jelentéktelen az életemben. Csak néha tűnik fontosnak. A legrosszabb az egészben tudjátok mi? Hogy mindezeknek tudomásában vagyok. Tudom, hogy ez van, és még sem tudok ellene mit tenni.

Most pedig jöjjön a mai nap csúcspontja:

Előzmények:
Mostanában..( hónapokkal ezelőtt) egyik megszokott, unalmas, szánalmas napomon nagyban gépeztem, persze fekve.:) és sötétben. Órákig.Mást sem csináltam. Viszont wc-znem kellett, ezért felálltam, hogy lemenjek, de ahogy elindultam ki a szobából hírtelen a szemeim szélén vmi furcsa sötétség tűnt fel. Nem értettem mivan, olyan hírtelen történt, hogy egyre nagyobb lett a sötét folt, míg nem egy pillanat alatt eltünt minden. Se kép, se hang... Ráztam a fejem, jobbra, balra, minden felé, hogy megszűnjön a feketeség. Már kezdtem volna üvölteni, hogy nem látok, és anyáztam volna ezerrel, ugyanis nagyon megijedtem. De hirtelen kitisztult a kép, és minden a régi lett, egy szempillantás alatt. Olyan furcsa volt az egész, meg zavaros. Nem értettem, de elmúlt, hát lementem. Gondoltam biztos az tette h sokat feküdtem a sötétben és felkapcsoltam a villanyt. DE NEM! Egyre többször, egyre hosszabb ideig jöttek elő ezek a... szédülések...
Egyszer pedig volt egy komolyabb dolog: Felkelek az ágyból, kimegyek a szobából, és nézem hogy kezdek szédülni, kezd elsötétülni a kép, de már nem voltam úgy megijedve, hát higgadtan megpróbáltam belekapaszkodni az ajtófélfába. Nem tudom, hogy sikerült-e,de a valószínűleg nem, mert a következő emlékem, hogy a földön fekszek, fáj mindenem, és bátyjám motyogott egy szót maga alatt. Éreztem, hogy fáj mindenem, és nevettem. Nem tudom mi volt vicces de nevettem :D Megkérdeztem bátyjámat, hogy mit mondott, és mondta, hogy kiabált nekem, hogy mit verébkedek a szoba előtt?! xD Mondom mért kérdezte, és válaszolta, hogy csak azért, mert hírtelen annyit hallott az ajtó nyitódás után, hogy *piff-pufpuf-pafff* :D
Ma pedig:
Reggel későn keltem fel, ezért kapkodtam, hogy beérjek a suliba, és reggel szoktam átpakolni, ezért ma is mint minden szar reggelemen, a szekrényemben kerestem valamelyik tankönyvem, mikor éreztem, hogy megint szédülök, jön a sötétség, és hírtelen megint se kép, se hang. Megijedtem, mert most elég sokáig tartott, és már majdnem letéptem a szekrényem ajtaját, hogy ne essek el. De elmúlt, folytattam a reggeli készülődést.
Fogalmam sincs mitől van>.<
Sorry a hosszú bejegyzésért...^^

Fény...^^

2010-01-12T00:20:00.003+01:00

Tudjátok az én japán nevem Hikari (Hikari - chan.~) aminek a jelentése fény. Ezért is támadt kedvem erről írkálni pár sort.
Nos első sorban azt tenném hozzá, hogy a fény az olyan dolog, ami nem kézzel fogható.Ezt ugye mindenki tudja, de a lényeg, hogy ez által senki nem tudja "elhozni" a fényt vagy bármi ilyesmi, amit az okosok kitalálnak az élénk fantáziájukkal, majd világnak kürtölik, és rátukmálják az emberekre, hogy higyjék el. Meg még mit nem?! XD
A fény az a dolog, ami minden ember életében bekövetkezik.
Akár rövid időre,
Akár egész életére,
Akár csak apróbb részletekre,
Akár rendszeresen újra és újra...
Vannak a szerencsésebb emberek, akiknek csillog-villog az életük, fényesebb a drága kőnél,mindenük megvan, megengedhetnek maguknak bármit(sokszor nem is becsületes munka árán), a gazdagságuk pedig szépen lassan megöli őket:D
Viszont vannak a kevésbé szerencsések, akiknek csak néha csillan fény az életébe, de akkor nagyon szépen, nagyon erősen csillog.
Ez az, amit minden ember vár, hogy jöjjön már el a fény, az a gyönyörű fény, ami megváltoztatja az életét.
DE! Mindenki számára mást jelent a fény.
Van akinek a boldogság,
Van akinek a szerelem,
Sokaknak a gazdagság,
És persze van akinek a család, a barátok, a szeretet.
Ez embertől és jellemtől függő. Sosem tudhatod kinek mit jelent a fény, amíg nem ismered igazán az illetőt.
A Te életedben mit jelent a fény?
Na igen. ezt megint csak kiveséztem, de nézzük csak az én szempontomat.
Elég furcsa, hogy pont fényt jelent a nevem, ugyanis pont ez az a dolog, ami már soha nem jön el az én életemben^^
(Talán pont ezért hívnak így :D)
13 évig ragyogtam, ha nevettem, ha mosolyogtam, mindig. Még ha sírtam is, a könnyeim velem csillogtak :D Sokak irigykedtek, sokan utáltak, sokszor kiközösítettek, de ezek ellenére mindig boldog voltam. Egy aranyos szőke kislány:D 13 év hosszú idő, 13 év ragyogás rengeteg idő.
Hogy mitől fénylettem mindig?
Hát attól, hogy a barátaim mindig mellettem voltak, mellettem jóban és rosszban, örömben és a bajban. MINDIG:D
A családomra is számíthattam, ha olyanról volt szó.
Viszont eljött a sötét korszakom, mikor úgy elfojtottam a ragyogást, hogy többé senki sem látja bennem..
Talán még a szememben halvány sugarait látni a fénynek,
Talán mosolyom még sugallja sivár ragyogását a fénynek,
De én, én magam már nem. Többé már nem.
Azt hiszem ez így van rendjén, ez így van jól :D Ennek így kell lennie, hisz ragyogtam már eleget... Most had ragyogjon hát valaki más helyettem:)
Úgy mára ennyi elég is a blogolásból(: JoccakátMindenkinek^^

amatőr novella I. - Legszebb pillanatok

2010-01-11T22:16:00.006+01:00

Egy hideg,sötét,kora délutáni,őszi napon egy lány elhívta a barátnőjét, hogy segítsen neki, hogy az anyukájának szórólapozzanak.
A barátnő nem mondott nemet. Sőt, még örült is annak,hogy segíthet.Elindultak hát. Zene kísérte őket, miközben utcáról utcát jártak a papírokat a postaládákba dobva.
Sokat nevettek közben,hol a másik viccein, hol azon ahogy megijedtek a kis kapu mögötti nagykutyáktól. Pár óra alatt nagyjából végeztek is, csak néhány maradt, de ahhoz már nem volt kedvük, ugyanis nagyon besötétedett.
Egy játszótér felé sétáltak. Leültek hintázni, s közben is nagyon sokat nevettek, beszélgettek, élvezték egymás társaságát.
Mikor leszálltak a hintáról, odamentek egy öreg, koszos padhoz, de ez nem tartotta vissza őket semmitől. Az egyik lány rátette a táskáját, ráült, majd hátradőlt. A másik lány követte, ő is felfeküdt a padra.
Néztek fölfelé, és egy fát láttak, mi föléjük hajolt ezer meg egy ágával és hullatta sárga leveleit. Néhány szép levél forogva hullott a lányokra, de őket nem zavarta. Telefonból szólt a zene, szállt a hang, az énekszó a magasba, kihangosította az egész játszóteret, sőt a környéket is.
Csak feküdtek, feküdtek és feküdtek a női énekes magasan dalólászó hangját hallgatva, mely szomorú, nosztalgikus, mégis szép emlékeket idézett a lányok szívében. Forgott a föld körülöttük, vagy talán ők forogtak, nem is tudták eldönteni, de azt tudták, hogy nagyon jó érzés volt. Örökké tartó pillanat.
És tényleg. Bárcsak örökké tartott volna. Nem nevezhetném kínos csöndnek a telefon elhallgatását. Egy csendes pillanat, gyönyörű volt.
Viszont ez a néma perc az indulást jelképező csend volt.
- Indulni kell! - Szólt fel az egyik lány.
- Tudom.. - Jött rá a szomorkás felelet a másik lánytól.
Szinte kézen fogva indultak el a padról lekászálódva, lassan, egyik láb a másik után. Még az eső is megeredt, ahogyan az erdő mellett szépen elballagtak.Gyönyörű pillanatok 2 legjobb barátnő között.
Pedig ez csak egy átlagos napjuk volt... Hány ilyen gyönyörű pillanatuk lehetett hát? :)

Zavaros elmével járom az utam...

2010-01-11T19:24:00.000+01:00

Zavar keletkezett az életemben. Bizonyára furcsának tűnik, de így van.
Minden zavaros,ködös mostanában.
Vegyük példának, hogy alvászavarom van...De nem akármilyen, vagyis... elég egyszerű:
éjjel nem tudok aludni, ha el is alszok óránként felkelek és vagy 10 perc mire vissza alszok, viszont reggel ha bombát dobnak le mellettem se kelek fel:D
Az egyetlen dolog, amire felkelek, az az, hogy valaki bejön a szobámba. Arra reflexből felkelek.
Egész nap fáradt, nyűgös vagyok, és nem tudok mit kezdeni magammal. A dolgaimat amibe belekezdek, nem tudom megcsinálni, semmire sem tudok odafigyelni.

Éreztél már ilyet?

De ez csak egy a sok közül. Zavar van a fejemben, és sehogy sem tudok rendet rakni.
A családommal nem vagyok túl jó viszonyban, sőt... Amikor legutóbb együtt kocsikáztunk is, hogy meglátogathassam a mamámat, a kocsiba nagy kuss volt, csak a zene szólt. Aztán lehalkították és elkezdtek beszélgetni 3-an. Egy szót sem szóltam egész úton, ami azért tőlem eléggé...furcsa... Esett az eső...nagyon. Én pedig csak néztem ki az ablakon, figyeltem a vízcseppeket, ahogy végig folynak a kocsiablakán, és gondolkodtam. Próbáltam rendet rakni, de sehogy sem ment. Érzem ezen változtatnom kell, de azt sem tudom, hogyan...

Össze vagyok zavarodva minden értelemben. Nem tudom már kit tarthatok barátnak, kit tekinthetek a családomnak, fogalmam sincs kiben bízhatok, igazából már azt sem tudom ki vagyok.
Annyi minden jár a fejemben.. folyton gondolkodok valamin, sehogy sem tudom kikapcsolni az agyam. még csak 1 percre se. Olyan sok dolog van bennem.. Elmondanám, de nem tudom, hogyan mondjam, kinek mondjam/mondhatom.

Járom az utam, de nem tudom hová vezet. Pár elágazáson túl vagyok már. Volt, hogy rossz, volt, hogy jó irányba mentem, de a végén mindig csak rontottam a helyzetemen. Bizonytalan lépésekkel, döntésekkel gyaloglok egy hosszú ösvényen, és ismét egy elágazáshoz érkeztem.
Megálltam.
Azóta jár a fejemben az a kérdés, hogy vagyok-e valaki...
Nagyon sokszor merül fel bennem az az érzés, hogy egy senki vagyok. Soha nem becsülnek meg, nem dícsérnek meg, soha nem tudják értékelni a munkám, vagy éppen engem, mint 'embert' mint személyiséget, vagy akár mint tanulót.
Talán könnyebb lenne a döntésem, ha lenne valaki, aki fogná a kezem és vezetne. Pontosabban sokáig gondoltam ezt, de nem régen rájöttem, hogy nem vezethetnek örökké, saját magamnak kell (felfedeznem/) végig járnom az utam, a saját döntéseim szerint.
Az ösvény melyen járok, egy mindig sötét, hideg, saras út, melyben sokszor elsüllyed a bakancsom, és olykor-olykor még pofára is esek. Egyre sűrűbben^^
Az elágazódás, ahol most megálltam, 2 felé vezet.
Siker - Bukás
Valaki - Senki
Ember - Selejt
Élő - Halott
De nem tudom merre menjek. Melyik a helyes út?!
Elhatároztam.
Kizárom magam a sötét, zavaros elmémből, lehunyom szemem, kitárom karjaim, és arra indulok amerre a szívem húz. Nem azért mert keresek valakit, aki majd fogja a kezem és vezet, hanem mert érzések nélkül elindulni egy ismeretlen helyre, olyan mint lakás kulcs nélkül elindulni otthonról.

Egyedül, csukott szemmel elindulok az ismeretlen felé, mindent a 'véletlenre' pontosabban szólva a sorsra bízok.

Költözés

2010-01-10T23:26:00.000+01:00

Kezdeném azzal a blogomat,hogy leírom miért is vagyok ilyen, amilyen.
13 éves voltam, éppen akkor töltöttem, mikor édösanyám kijelentette, hogy új pasit talált, nincs mese, költözünk. Őszintén bevallom örültem neki, hogy megszabadulok a mostoha tesóimtól és a volt nevelőfateromtól. De azért kicsit féltem is,hogy mi lesz itt. 6.-os voltam, a jegyeim alapján még gimibe is mehettem volna talán, de szerettem a sulimat, ezért nem mentem. HIBA VOLT^^
Új suliba kerültem, ahol nagyon rossz sorsom lett, ugyanis rögtön, első ránézésre megutáltak pusztán a stílusom miatt. Pedig jó ember voltam...=(

No mind1. A lényeg, hogy nem is tartott sokáig, még az első balhém volt. Megszégyenítettek a suli előtt. Túléltem. Egyre visszahúzódóbb lettem, folyton panaszkodtam, sőt.. még olyan is előfordult, hogy esténként a sötét szobában ültem az ágyam szélén, sírtam, és "átkoztam a világot". Ezt persze nem kell úgy érteni, hogy tényleg:D
Pusztán...szidtam a sorsom miatt. Egyre rosszabb lett... Már anyámnak is hisztiztem, hogy nem bírom, had menjek másik suliba, de egyre csak hitegette,hogy jó ez itt nekem. Azóta is itt szenvedek, soha senki nem volt mellettem a suliban, mindenki ellenem volt. Azt hitték megváltoztathatnak, de tévedtek.
Vagyok aki vagyok, és ezen senki és semmi nem változtat.
Lassan, de eljött az évvége. Rájöttek, hogy ez esélytelen, ezért a sűrűsödő balhék egyszerre csak emgszűntek és onnantól szinte senki nem beszélt velem.
Idén már megszoktak. Volt egy balhém egy lánnyal, aki szerelmes a bátyjámba, aki jól lecseszte, mert baszakodott velem. Azóta a csaj nyal rendesen, nem győzöm lerázni "-.-
Tehát azóta is csak ilyen érdem beszélgetéseim vannak.
Viszont lassan, de biztosan, itt az évvége, a ballagás, és egy új (remélem JOBB) közösséggel kell szembe néznem.
Alig várom...^^ :)

Véleményeket szívesen elfogadok, sőt várok is :D